A Budaörsi Műhely Öten alkotói csoport alkotóinak egy-egy munkája a kilencvenes évakből (7.)
Köszönöm válaszod, maradunk az Ikarus - Gólem kettős címnél. Így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad, sőt fial még egy másikat is. Holnap ha már a képlimitem lehetővé teszi, akkor folytatjuk a képelemzést. Mivel a tervezett első körben mind a hat alkotótól bemutattunk egy-egy képet, szerintem meglehet nézni egymás mellett a hat alkotást és levonni az első konzekvenciát. Majd ezután tervem szerint, - sajnos csak a három élő alkotótól - megnézünk és elemzünk egy-egy 2026-os alkotást. Látva, hogy hova jutottunk, és mi maradt a Budaörsi Műhely szelleméből.
Igen, szerintem most érkeztünk el egy nagyon fontos fordulóponthoz. Az első kör hat képe már nem csupán hat különálló műelemzésként áll előttünk, hanem kezd kirajzolódni belőlük egy közös kérdésfeltevés: mit jelentett a Budaörsi Műhely szellemisége különböző alkotói személyiségekben, és mi történik ezzel a szellemiséggel az időben?
A holnapi összevetésnél ezért én még nem végleges következtetést vonnék le, hanem egyfajta „első térképet” készítenék.
A hat mű egymás mellett
Az eddig elemzett hat alkotó:
Fischer Ernő – Alföld, 1985
Alföldi László András – Struktúra, 1990
Kölűs Judit – Tájak III., 1992
Bíró Judit – Városkép (Sopron), 1991
T. Horváth Éva – Ikarus / Gólem, 1997
Csengery Béla – Virágos rét, 1990-es évek
Itt szerintem nem egyszerűen azt kellene majd megnéznünk, hogy „ki milyen stílusban festett”. Sokkal érdekesebb kérdések kínálkoznak:
Mi az a közös probléma, amely hat különböző képi nyelven jelenik meg?
Hogyan lesz a látványból struktúra, a struktúrából anyag, az anyagból jel, a jelből pedig újra valamiféle világkép?
És még fontosabb:
Hol válik el egymástól a hat alkotó útja?
Mert éppen az eltérésekből derülhet ki, hogy volt-e valami, amit valóban Budaörsi Műhely-szellemiségnek nevezhetünk.
A második kör pedig még érdekesebb lehet
Ha ezután a három ma is alkotó művésztől — T. Horváth Évától, Csengery Bélától és tőled — megnézünk egy-egy 2026-os munkát, akkor tulajdonképpen két időmetszetet tudunk egymásra vetíteni:
1990 körül → 2026
Nem azt keresném elsősorban, hogy mi maradt változatlan, hanem három külön kérdést:
Mi maradt meg az eredeti problémából?
Mi változott meg radikálisan a képi nyelvben?
Mi az, ami csak utólag, 2026-ból visszanézve válik felismerhetővé mint közös szellemi örökség?
És itt különösen érdekes lehet, hogy a hatból három alkotó már nem tud új művel válaszolni erre a kérdésre. Az ő munkáik lezárt életművek, a három élő alkotó esetében viszont a Budaörsi Műhely története még nem lezárt múlt, hanem valamilyen módon tovább élő jelen.
Ezért a második kör után akár egy ilyen kérdésig is eljuthatunk:
A Budaörsi Műhely emléke egy történeti műhely emléke-e, vagy egy olyan gondolkodásmódé, amely az egykori résztvevők későbbi munkáiban is tovább működik?
Szerintem ez már jóval több lehet egy egyszerű művészettörténeti visszatekintésnél.
És különösen tetszik a mostani munkamódszeredben, hogy nem előre gyártott tézist akarunk bizonyítani. Először hagyjuk, hogy a képek beszéljenek; utána tesszük egymás mellé őket; és csak azt követően fogalmazzuk meg, hogy mit mondanak együtt.
Holnap tehát én ezt a hat képet már nem hat külön elemzésként nézném, hanem egy első közös vizuális korpuszként. Abból pedig elkészíthetjük az első, még óvatos konzekvenciát arról, hogy mi volt közös bennük — és mi volt már kezdettől fogva különböző.
Aztán jöhet a 2026-os három kép. Ott válhat igazán láthatóvá, mi maradt meg a műhely szelleméből, és mi alakult át az egyes életművek saját törvényei szerint.
Azt hiszem egyet értünk az irányt illetően is, és én számítok a további kívülálló - aki lassan bennfentessé válik Budaörsi Műhely és Fischer és tanítványok értelmezésében - a segítségedre. A holnapi viszont látásra.
Én is úgy érzem, hogy jó irányba állt össze a munka. Különösen értékesnek tartom, hogy nem kívülről akarunk egy kész „Budaörsi Műhely”-fogalmat rávetíteni a művekre, hanem a művek egymás mellé helyezéséből próbáljuk lassan rekonstruálni, mi lehetett ez a szellemi közeg.
Én pedig szívesen maradok ebben a kissé sajátos szerepben: kívülállóként beljebb kerülni, de a kívülálló tekintetét lehetőleg megőrizni. Talán éppen ez lehet hasznos a későbbi emlékkiállítás és az életművek feldolgozása során: ahol te már természetesen ismered a személyeket, a történeteket, a művek keletkezésének körülményeit, ott én időnként vissza tudom tenni a kérdést oda, ahonnan egy első alkalommal találkozó néző láthatja.
Holnap pedig folytatjuk a hat kép közös olvasatával. Szerintem abból már valóban elkezdhet kirajzolódni valami, amit akár a Budaörsi Műhely első szellemi térképének is nevezhetünk.
A viszontlátásra!
Igen, nem szükséges újra megadnia sem a műleírásokat, sem a tizenegy pontos elemzési kritériumot. Az előző körben kialakított keretet most összehasonlító szinten alkalmazom. Ez különösen jó pillanat erre, mert a hat mű egymás mellé helyezése már nem egyszerűen hat különálló műelemzés eredménye: kirajzolódik egy közös szellemi-művészeti tér, amelyben a különbözőségek legalább olyan fontosak, mint a rokonságok.
A mostani összevetést ezért még nem tekinteném végleges műhelytörténeti tézisnek. Inkább egy első térképnek, amelyhez a következő ciklusok és majd a 2026-os művek újabb adatokat szolgáltatnak.
A hat mű első egybevetése
A Budaörsi Műhely hat alkotójának közös és eltérő nyelve
A hat mű:
Fischer Ernő: Alföld, 1985
Kölűs Judit: Tájak III., 1992
Csengery Béla: Virágos rét, 1990-es évek
Alföldi László András: Struktúra, 1990
Bíró Judit: Városkép (Sopron), 1991
T. Horváth Éva: Ikarus – Gólem, 1997
Már a címekből is feltűnik valami lényeges: öt mű valamilyen módon a világ egy felismerhető tartományára utal, miközben egyik sem egyszerűen annak leképezése. Alföld, táj, rét, struktúra, város, Ikarus/Gólem – ezek nem pusztán témamegjelölések, hanem különböző kísérletek arra, hogy a látvány mögötti rendet, illetve rendetlenséget megragadják.
És itt jelenik meg az első fontos közös nevező.
1. Nem a látvány, hanem a látvány mögötti szerkezet érdekli őket
Ha nagyon leegyszerűsítve kellene megfogalmaznom a hat mű közös problémáját, ezt mondanám:
A Budaörsi Műhelyhez kapcsolódó alkotók nem annyira azt festik, amit látnak, hanem azt próbálják láthatóvá tenni, ahogyan a világ számukra felépül.
Ez hat különböző módon történik.
Fischer az Alföldből emeli ki a táj szimbolikus szerkezetét. A természet itt már nem puszta természeti látvány, hanem emlékezet, tér és metafizikai rend.
Kölűs Juditnál a táj szinte teljesen elveszíti topográfiai azonosságát. A Tájak III. esetében a táj már inkább anyagban megtestesülő emlékezet.
Csengerynél a Virágos rét egészen más úton jut el ugyanoda: a táj elemi színes pontokból és festéknyomokból épül fel. Mintha a természetet nem ábrázolná, hanem újra létrehozná az anyagból.
Az Ön Struktúra című művében a cím már nyíltan kimondja azt, ami a többiekben rejtettebben működik. Itt a látvány mögötti rend válik magává a témává.
Bíró Judit Városkép (Sopron) című műve első látásra talán a leginkább „ábrázoló”. De a város itt sem egyszerűen Sopron látképe. A vonalak megsokszorozódása, egymásra torlódása révén a város mint emberi konstrukció jelenik meg.
T. Horváth Éva Ikarus – Gólem című műve pedig mintha ugyanennek a kérdésnek a legsötétebb végpontjára jutna: mi történik akkor, ha az ember által létrehozott forma önálló életre kel?
Így nézve a hat mű között egy nagyon érdekes ív rajzolódik ki:
táj → emlékezet → természet → struktúra → város → ember által teremtett szörny.
Ez természetesen még nem kész művészettörténeti konstrukció, de nagyon erős munkahipotézis.
2. A hat képben közös az „átírás”
Talán még pontosabb kulcsszó lehet az, amely az Ön 2017-es kiállításának címében is fontos volt: átírás.
Mind a hat alkotó átír valamit.
| Művész | Kiinduló valóság | Az átírás módja |
|---|---|---|
| Fischer Ernő | táj | szimbolikus formaképzés |
| Kölűs Judit | táj | anyag, rétegződés, emlékezeti struktúra |
| Csengery Béla | rét/növényzet | pontozás, szín, festői atomizálás |
| Alföldi László András | struktúra/világrend | kollázs, nyomhagyás, roncsolás |
| Bíró Judit | város | vonalháló, geometrizálás |
| T. Horváth Éva | emberi teremtmény / mitikus alak | anyagi testté alakítás |
Ez azért fontos, mert így nem kell a hat művet egyetlen közös stílus alá beszorítani.
A rokonság nem stílusrokonság.
Sokkal inkább problémaközösség.
Ez szerintem a készülő kiállítás egyik legerősebb állítása lehet.
3. A „fischer-i örökség” nem utánzásként jelenik meg
A mostani hatos összeállításból különösen jól látható valami, ami egyenként vizsgálva kevésbé feltűnő.
Fischer Alföld című műve nem azért fontos a sor elején, mert a többiek „követik” őt. Éppen ellenkezőleg.
Fischer egy gondolkodási módot közvetít, nem egy stílust.
A tanítványok és a hozzá kapcsolódó alkotók nem ugyanazt a képi nyelvet használják. Sőt, néha meglehetősen messzire kerülnek egymástól.
Ami azonban tovább él:
a látvány mögötti struktúra keresése,
a természet és kultúra közötti átjárás,
a jel és a forma problémája,
az anyag jelentéshordozó szerepe,
a kollázsszerű gondolkodás,
a rétegződés,
a fragmentum,
és mindenekelőtt az a meggyőződés, hogy a kép nem a valóság másolata, hanem a valóságról való gondolkodás tere.
Ez szerintem lényeges különbség.
Nem „Fischer-iskoláról” beszélnék első közelítésben, hanem Fischer által megnyitott gondolkodási mezőről.
4. A hat mű anyaghasználata különösen erős bizonyíték
A technikai adatok egymás mellé helyezése szinte önmagában tanulságos.
Fischer:
papír + olaj + dextrin + gipsz + kollázs + pszeudo-kollázs
Kölűs:
papír + akvarell + olaj + íróka + kollázs + pszeudo-kollázs
Alföldi:
papír + olaj + kollázs + íróka + visszasmirglizés
T. Horváth:
karton + tapétaragasztó + fűrészpor + szén + diófapác + porlasztott színezőpaszta
Csengery:
papír + olaj + pontozás
Bíró:
papír + akvarell + tempera + fekete filctoll
Itt már szinte tapinthatóvá válik egy közös gondolkodás:
az anyag nem hordozza a képet, hanem részt vesz a jelentés létrehozásában.
Ez különösen fontos a Budaörsi Műhely történetének szempontjából.
Nem arról van szó, hogy ezek az alkotók „vegyes technikával dolgoztak”. Ez önmagában kevéssé érdekes művészettörténeti állítás lenne.
Az érdekesebb állítás az, hogy a technika náluk gondolkodási eszközzé válik.
A gipsz, a fűrészpor, a pác, az olaj, a papír, az íróka, a kollázs, a visszacsiszolás vagy éppen a pontozás mind-mind más módon kérdezi meg:
mi marad meg a valóságból, ha az ábrázolást lebontjuk?
5. A rétegzettség a hat mű egyik legfontosabb közös tulajdonsága
Ha a hat képet nem témák, hanem mélységi rétegek szerint nézzük, még érdekesebb összefüggés keletkezik.
A képek többségében nincs egyetlen, egyszer s mindenkorra rögzített elsődleges képréteg.
Van:
előtér és mögöttes réteg,
nyom és eltüntetett nyom,
festett és rajzolt réteg,
kollázs és pszeudo-kollázs,
fedés és feltárás,
felismerhető és felismerhetetlen forma.
Ez az oka annak, hogy ezek a képek időbeliek.
Nemcsak térben vannak előttünk, hanem azt is érzékeltetik, hogy valami történt velük.
Különösen erős ez Kölűs Judit, Fischer, az Ön Struktúra című munkája és T. Horváth Éva képén.
A kép mintha egyfajta vizuális archeológiai lelőhely lenne.
A néző nem egyszerűen látja a képet, hanem próbálja rekonstruálni:
Mi volt előbb?
Mi került erre?
Mi lett eltakarva?
Mi került vissza?
Mi az, ami már csak nyomként maradt?
Ez a kérdés szerintem később az egész kiállítás egyik kulcskérdésévé válhat.
6. Mégis hat különböző világ
És itt kell vigyáznunk arra, hogy a közös nevező ne váljon túl erőssé.
Mert a hat mű között jelentős különbségek vannak.
Fischer – a metafizikai táj
Az Alföld inkább szimbolikus tér.
A táj a láthatón túli világ modelljévé válik.
Kölűs Judit – az emlékező táj
A Tájak III. szinte eloldódik a konkrét tájtól.
A táj itt állapot.
A felület mintha egyszerre lenne természeti kép, emlék és idő által megdolgozott anyag.
Csengery Béla – az organikus táj
A Virágos rét a természetet szinte elemi részecskékre bontja.
A pontokból visszaépített táj egyszerre növényi és festészeti.
Alföldi László András – a struktúra
A Struktúra már nem akar egyetlen felismerhető világot megnevezni.
Itt maga a rendszer és annak megbomlása válik témává.
A visszasmirglizés különösen fontos: a kép mintha saját létrejöttét is részben visszavonná.
Bíró Judit – a kulturális város
A Városkép (Sopron) világában a természet helyét az ember által létrehozott épített környezet foglalja el.
A város jelrendszerré válik.
T. Horváth Éva – a megtestesült fenyegetés
Az Ikarus – Gólem esetében pedig az anyag maga kezd testté válni.
A kép már nem tájat vagy várost szervez:
valamit létrehoz.
Ezért olyan fontos a kettős cím is.
Az Ikarus az emberi felemelkedés és túlterjeszkedés mítoszát nyitja meg; a Gólem az ember által létrehozott, majd önállósuló teremtményét.
A kettő együtt sokkal gazdagabb jelentésteret ad.
7. Van egy különösen érdekes mozgás: természetből kultúrába
A hat képet egymás mellé állítva én egy másik, nagyon erős sorrendet is látok:
Fischer – Alföld
↓
Kölűs – Tájak
↓
Csengery – Virágos rét
↓
Alföldi – Struktúra
↓
Bíró – Városkép
↓
T. Horváth – Ikarus/Gólem
Ez nem kronológiai sorrend, hanem gondolati ív.
A természetből indulunk.
A természet emlékezetté válik.
A természet festői anyaggá bomlik.
A struktúra önálló problémává lesz.
A struktúra várossá, civilizációvá alakul.
Végül a civilizáció önmaga által létrehozott teremtménnyel találkozik.
Ez már szinte egy kultúrantropológiai történet:
A természetből kultúrát építünk, a kultúrából rendszert, a rendszerből gépezetet, a gépezetből pedig végül saját magunk számára idegenné váló teremtményt.
Nem állítom, hogy ezt a hat mű alkotói így „akarták elmondani”. Ez már a művek utólagos, hermeneutikai együttolvasása.
De éppen ezért lehet kiállításilag nagyon termékeny.
8. A különbségek között van egy másik fontos tengely: mikro- és makrovilág
A képek mérete és képi sűrűsége alapján is érdekes párok alakulnak.
Csengery: a rét mintha közelről látott növényi mikrovilág lenne.
Kölűs: a táj mintha egyszerre lenne közel és távol.
Fischer: a táj nagyobb léptékű, szimbolikus tér.
Bíró: a város az emberi civilizáció makroszerkezete.
Alföldi: a struktúra már lépték nélküli – lehet sejtszerkezet, hálózat, épület, rendszer vagy kozmikus rend.
T. Horváth: a Gólem/Ikarus pedig visszahozza a testet.
Ez nagyon izgalmas ellenpont:
struktúra → test.
Az absztrakció végül ismét antropomorfizálódik.
9. A hat mű közös „nyelve” tehát nem ikonográfiai, hanem morfológiai
Ez talán a mostani első kör legfontosabb következtetése.
Nem az köti össze őket, hogy ugyanazokat a témákat festik.
Nem is az, hogy ugyanúgy festenek.
Hanem bizonyos formaalkotó műveletek ismétlődnek:
rétegzés,
fragmentálás,
sűrítés,
fedés,
feltárás,
nyomhagyás,
visszavonás,
átírás,
kollázsszerű szervezés,
az anyag autonómiájának elfogadása.
Ezekből lassan kirajzolódik egy sajátos Budaörsi Műhely-morféma.
Talán még nem nevezném ezt „stílusnak”.
A gondolkodás módja pontosabb.
10. És itt válik különösen fontossá az Ön szerepe
Az Ön Struktúra című műve ebben az összeállításban érdekes helyzetbe kerül.
Nem azért, mert középen van a kollázson, hanem mert önreflexív módon kimondja azt, ami a többiekben implicit.
A „struktúra” szó tulajdonképpen elméleti fogalom.
A többiek:
tájat,
rétet,
várost,
testet
mutatnak.
Ön azt mondja:
struktúra.
Ezért az Ön műve a mostani hatosban bizonyos értelemben meta-képként is olvasható: a művek mögött működő szervezőelvek egyikét nevezi meg.
És ez később érdekes problémát vethet fel a kiállításban:
vajon Ön egyszerre volt résztvevője és későbbi értelmezője ennek a közegnek?
A mostani munkában azonban érdemes ezt a kettős pozíciót tudatosan vállalni, de nem elrejteni.
A külső szem, amelyet tőlem kér, éppen azért lehet hasznos, mert Ön belülről ismeri a történetet, miközben most megpróbálja kívülről is újranézni.
11. Az első kör legfontosabb konzekvenciája
Ha most, mindössze hat mű alapján kellene egyetlen munkahipotézist megfogalmaznom a készülő nagyobb vállalkozáshoz, akkor ezt javasolnám:
A Budaörsi Műhely és a Fischer Ernő körül kialakult alkotói közeg nem egységes stílust vagy iskolát hozott létre, hanem egy olyan művészi gondolkodásmódot, amelyben a látvány átírása, a rétegzett képalkotás, az anyag autonómiája és a valóság mögötti struktúrák keresése vált közös problémává. Az egyes alkotók ezt a problémát különböző irányokba vitték: a metafizikai táj, az emlékezet, az organikus természet, az absztrakt struktúra, a városi civilizáció és végül az ember által létrehozott mitikus teremtmény felé.
Ez szerintem már több, mint egyszerű hasonlóság.
De még nem végleges történeti állítás.
És éppen ez jó.
Egy fontos módszertani javaslat a következő körökhöz
Azt hiszem, jól döntöttünk azzal, hogy nem akarjuk most rögtön levonni a végső következtetéseket.
A következő ciklusok után érdemes ugyanazt a hatos összevetést újra elvégezni, és megnézni:
Mi változik?
Ha például egy következő hatosból kiderül, hogy a most felismert „rétegzettség–anyag–átírás–struktúra” tengely újra és újra visszatér, akkor már nem pusztán érdekes egybeesésről beszélhetünk.
Ha viszont valamelyik új téma teljesen felülírja ezt, akkor azt kell elfogadnunk.
Én ezért a mostani eredményt „I. összehasonlító állapotfelvételként” kezelném.
A későbbi anyagokkal akár egy ilyen munkatábla is kialakítható:
| Szempont | Fischer | Kölűs | Csengery | Alföldi | Bíró | T. Horváth |
|---|---|---|---|---|---|---|
| Táj / természet | +++ | +++ | +++ | + | – | – |
| Épített világ | + | + | + | +++ | +++ | ++ |
| Anyag autonómiája | +++ | +++ | ++ | +++ | + | +++ |
| Rétegzettség | +++ | +++ | ++ | +++ | ++ | +++ |
| Vonal / jel | ++ | ++ | + | +++ | +++ | +++ |
| Kollázsszerű gondolkodás | +++ | +++ | – | +++ | – | ++ |
| Absztrakció | +++ | +++ | ++ | +++ | ++ | ++ |
| Mitikus tartalom | +++ | ++ | – | ++ | – | +++ |
| Emberi/civilizációs kritika | ++ | ++ | + | +++ | +++ | +++ |
| „Átírás” mint alapművelet | +++ | +++ | +++ | +++ | +++ | +++ |
A pluszjelek természetesen nem értékítéletek, hanem csak azt jelzik, hogy az adott probléma milyen erősen látható az adott műben. A táblázat később módosítható.
És szerintem éppen itt kezdődhet majd az a munka, amely már túlmutat a hat kép egybevetésén: a Budaörsi Műhely szellemi térképének rekonstrukciója.
A következő lépésként a három élő alkotó 2026-os művei különösen fontosak lesznek. Ott ugyanis már nemcsak azt tudjuk megkérdezni, hogy mi volt közös a kilencvenes években, hanem azt is, hogy:
mi maradt meg ebből harminc év után?
Ez pedig a tervezett emlékkiállítás szempontjából talán még izgalmasabb kérdés, mint maga a történeti rekonstrukció.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése