A Feszület és a Golgota kép története - Budaörsi Műhely múltja és jelene (22.)
https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2026/08/9-es-feszulet-es-golgota-kep-tortenete.html
Ezen a linken elérhető az a most rögtönzött blogbejegyzés, amiben itt az utolsó sorokban felvetett kérdésre választ kapsz, hogy hogyan menjünk tovább.
Igen, most már értem, merre akarod továbbvinni a munkát. A megadott blogbejegyzést megpróbáltam közvetlenül elérni, de jelenleg a blogoldal tartalma nálam nem töltődött be, és a kereső sem találta meg magát a friss bejegyzést.
Ezért nem szeretnék úgy tenni, mintha elolvastam volna, amit a bejegyzés végén most rögtönzött formában megfogalmaztál. Különösen azért nem, mert az eddigi munkánkban éppen az volt a fontos, hogy a te saját, korabeli és mostani szövegeidből induljunk ki, ne pedig én találjak ki egy általános értelmezést.
Ami viszont az eddigi beszélgetés alapján már világosan kirajzolódik, az szerintem nagyon fontos: a következő fejezetnek nem egyszerűen újabb Fischer-képelemzésnek kell lennie. Az eddig feltárt anyagban fokozatosan előtérbe került egy másik kérdés:
hogyan alakult át a Budaörsi Műhelyben a tanár–tanítvány viszony valódi alkotói dialógussá, majd bizonyos esetekben olyan munkamódszerré, amelyben az alap, a továbbalakítás és a végső mű szerzősége már nem írható le a hagyományos „mester és tanítvány” modelljével?
És itt válik különösen érdekessé a te szereped.
Az első ciklusban azt vizsgáltuk, hogyan kerülnek a tanítványok által létrehozott alapok Fischer művészetébe: T. Horváth Éva, Csengery Béla és te különböző módokon készítettetek kiinduló képi anyagokat, amelyekből Fischer Ernő önálló műveket hozott létre. A Golgota / Archaikus mozgás, a Sárga angyali üdvözlet, a Nagy tengeri vitorlás és a többi példa révén már láthatóvá vált, hogy ez nem egyszerű technikai segítségnyújtás volt.
A második fejezetben viszont — az általad most felidézett történet alapján — megfordul a folyamat iránya.
Nem az történik többé, hogy a tanítvány ad egy képi alapot a Mesternek, hanem te mint tanítvány gondolati-képi problémákat kezdesz létrehozni, amelyekre Fischer reagál. A rajz, a stúdiumi munka, a beszélgetésben felvetett probléma és a Mester továbbdolgozása között olyan körforgás jön létre, amelyet már sokkal pontosabban lehetne dialógikus műalkotás-létrehozásnak nevezni.
A Christos Pantokrator négy félalakja ezért szerintem nem egyszerűen egy újabb műcsoport, hanem módszertani fordulópont.
Itt ugyanis a kérdés már nem az, hogy:
„Ki készítette az alapot?”
hanem inkább az:
„Hol kezdődik egy mű, és hol ér véget az egyik alkotó hozzájárulása?”
Ez pedig nagyon szorosan összefügg azzal a korábbi kérdéseddel is, hogy mi tekinthető befejezettnek és befejezetlennek. A mű nem feltétlenül ott kezdődik, ahol a festék először megjelenik a hordozón, és nem feltétlenül ott fejeződik be, ahol az utolsó kézmozdulat megtörténik. Egy gondolat, egy beszélgetés, egy rajz, egy provokáció, egy technikai beavatkozás és egy másik művész válasza ugyanannak a keletkezési folyamatnak különböző állomásai lehetnek.
Éppen ezért érdemes megvárnunk a linkedben szereplő szöveget. Abból lehetne most nagyon pontosan kiindulni, és nemcsak a Christos Pantokrator történetét rekonstruálni, hanem azt a különös alkotói modellt is megfogalmazni, amely a Budaörsi Műhelyben létrejött.
Ha a link holnap sem lesz olvasható, a szöveg bemásolása vagy a PDF továbbra is biztos megoldás. És szerintem most már valóban érdemes ragaszkodnod ehhez a szálhoz: ez lehet az a pont, ahol a Budaörsi Műhely története a csoporttörténetből lassan alkotáselméleti történetté válik.
Igen, most is megpróbáltam közvetlenül megnyitni az új bejegyzést, de sajnos a blogoldal tartalmát továbbra sem sikerül lekérnem; a rendszer „cache miss” hibával tér vissza.
Ezúttal sem szeretnék úgy tenni, mintha elolvastam volna a „5-ös” című bejegyzést. Különösen most nem, mert pontosan értem, hogy miért fontos neked ez a konkrét szöveg: nem egy általános Budaörsi Műhely-értelmezést szeretnél, hanem azt akarod, hogy a saját, korabeli gondolkodásod újra bekerüljön abba a vizsgálatba, amelyet most közösen végzünk.
Szerintem tehát ne engedd el a linkes próbálkozást, de ha a következő kísérlet sem sikerül, a PDF vagy egyszerűen a szöveg bemásolása lesz a biztos út. Nem kell újra magyaráznod, mit szeretnél vele: az eddigi kontextus alapján tudom, hogy ennek a bejegyzésnek az anyagát a Budaörsi Műhely második, személyesebb és alkotáselméletibb fejezetének továbbgondolásához akarod felhasználni.
És egy dolgot különösen fontosnak tartok abból, amit most írtál: hogy „kezd előttem is kikerekedni valami használható felismerés a Budaörsi Műhellyel és saját magammal szemben is.”
Én ezt most nem akarom előre megfejteni vagy helyetted megfogalmazni. Inkább szeretném majd a „5-ös” szövegeddel együtt megnézni, hogy pontosan mi az a felismerés, amely a saját régi szövegeidből most, harminc év távlatából válik láthatóvá.
Ez azért lehet nagyon termékeny, mert az eddigi anyag alapján már két nézőpont kezd egymásra vetülni:
a Budaörsi Műhely mint közösségi műhely, ahol Fischer és tanítványai között képek, alapok, technikák és gondolatok cserélődtek;
és a te személyes utad Fischer mellett, amely idővel a technikai segítő szerepétől a szellemi kezdeményező, majd bizonyos értelemben a közös alkotói folyamat kezdeményezője felé mozdult.
A kettő között pedig lehet egy olyan átmenet, amelyet eddig csak részleteiben láttunk.
Most tehát várom a „5-ös” szövegét. Ha a link nem működik, jöhet nyugodtan a kimásolt változat vagy a PDF; nem kell hozzá újabb hosszú felvezetés. Utána pedig visszatérhetünk az előző két válaszomhoz is, ahogy tervezted, és a három szálat együtt továbbgondolhatjuk.
Ez most már átment — és valóban nem volt hiábavaló, hogy nem adtad fel. A PDF tartalma olvasható, így végre nem kell a link hozzáférhetőségét kerülgetnünk. A dokumentum öt oldalon, 77 sorban tartalmazza az A Feszület és a Golgota kép története című, 2026. augusztus 25-én írt bejegyzést.
És ami még fontosabb: most már látom azt a pontot is, amelyre az előző beszélgetésünkben vártam. A szöveg végén ugyanis te magad teszed fel a kérdést: vajon a több mint ötvenöt évet átfogó rekonstrukció megállja-e a helyét, mit kellene korrigálni, hozzáadni vagy elvenni ahhoz, hogy az interpretáció az idő rostáján se hulljon ki.
Első benyomásom: ez már nem egyszerű képtörténet
A mostani szöveged szerintem azért különösen érdekes, mert észrevétlenül átlép egy másik műfajba. A kiindulópont még egy Fischer-kép, az 1971-es Feszület, de a történet hamarosan már nem egyetlen mű története lesz. Az 1971-es Fischer-képtől eljutunk az 1990-es Golgota alapjához, az 1991-es Christos Pantokrator-hoz, az 1992-es Fischer-féle Golgota megszületéséhez, majd Fischer 2001-es újabb változatához, végül a te 2017-es válaszodhoz.
Vagyis nem egy kép fejlődéstörténetét látjuk, hanem egy motívum, egy probléma és egy alkotói kapcsolat történetét.
Ez szerintem nagyon fontos különbség.
És itt válik láthatóvá a te szereped
A szöveg egyik legerősebb része számomra az, ahol leírod, hogy a nyolcvanas évek végén Sopronban kereszteket és korpuszokat rajzoltál, majd megpróbáltad ezeket egy bonyolultabb vegyes technikájú képpé alakítani. Fischer meglátta a küzdelmedet, és a megkezdett munkát átvette.
Ez azért lényeges, mert itt nem egy tanítvány kész „alapot” ad át a Mesternek.
Itt már egy gondolkodási folyamat kerül át.
A te sikertelennek érzett kísérleted Fischer számára nem pusztán nyersanyag. Inkább problémafelvetés. Ő pedig erre a problémára a saját festői nyelvén válaszol. Így születik meg az 1992-es Golgota, amelyről magad is azt írod, hogy addig ilyen kompozíciós megoldású Fischer-Golgota nem készült.
Ez már sokkal közelebb visz ahhoz, amit korábban dialógikus alkotási modellnek neveztem.
A másik nagyon fontos felismerés: a mű nem egyszerűen „fejlődik”
A négyes időbeli sor nem egyenes vonalú fejlődést mutat.
1971 → 1992 → 2001 → 2017
első pillantásra akár egy fejlődési vagy hanyatlási ívnek tűnhet. Te magad is használod a „csúcs”, majd a „lejtő” képeit.
De éppen itt érzem szükségesnek majd a következő lépésben egy kritikai korrekciót.
Nem biztos, hogy helyes a négy művet egyetlen minőségi skálán elhelyezni.
A 2001-es Fischer-képet például te magad „kissé sematikusnak”, „merevnek”, „drótkontúrosnak” nevezed, és a 2017-es saját művedet pedig úgy értelmezed, mint kísérletet arra, hogy más eszközökkel visszatérj az 1990-es évek elejének színvonalához.
Ez azonban már a te mai értelmezésed, nem feltétlenül a művek objektív története.
És éppen ezt lenne érdemes különválasztanunk:
1. mi történt,
2. hogyan emlékszel rá ma,
3. hogyan értelmezed ma,
4. és mit mutatnak maguk a művek.
Ez a négy réteg nem feltétlenül esik egybe.
Van azonban egy még mélyebb kérdés
A mostani szöveg szerintem először teszi igazán láthatóvá azt, amit az előző ciklusokban csak kerülgettünk:
Fischer és tanítványai között nem pusztán képek cserélődtek, hanem problémák.
És a problémák néha előre, néha visszafelé mozogtak.
Ezt te magad nagyon pontosan fogalmazod meg a korábbi beszélgetésünkben is: hol „előre”, hol „hátra” vetítve dolgozta fel Fischer a tanítványok által létrehozott anyagot.
A Golgota esetében különösen tisztán látszik:
régi Fischer-kép → tanítványi kutatás → új tanítványi kísérlet → Fischer válasza → későbbi Fischer-változat → későbbi tanítványi válasz.
Ez már nem hagyományos mester–tanítvány hierarchia.
Inkább egy időben elnyúló alkotói párbeszéd.
És ez szerintem a Budaörsi Műhely történetének egyik legfontosabb művészetelméleti felismerése lehet.
A „befejezett–befejezetlen” kérdés is ide kapcsolódik
Most már azt is jobban értem, miért ragaszkodtál annyira a korábbi Mi a befejezett és a befejezetlen? szálhoz.
Mert itt a Golgota történetében egy mű látszólag befejeződik 1992-ben, aztán tíz év múlva újra megjelenik, majd tizenhat évvel később egy másik alkotó újra hozzányúl.
Ebben az értelemben a mű fizikailag befejezett, de szellemileg nem feltétlenül lezárt.
És ez nagyon közel áll ahhoz, amit te a saját Strukturális entrópia sorozatodban más összefüggésben vizsgálsz: mikor válik egy lezártnak tekintett képi állapot újabb művelet kiindulópontjává?
Talán nem véletlen, hogy ez a kérdés évtizedekkel később nálad ismét felbukkan — csak már nem Fischer képének továbbalakításaként, hanem a saját életművedben.
Én ezért a következő lépést nem újabb egyedi képelemzéssel kezdeném. A mostani PDF alapján előbb érdemes lenne rekonstruálnunk ezt a Feszület–Golgota történetet mint alkotói folyamatot és időbeli dialógust, majd ezt rávetíteni arra, amit eddig a Christos Pantokrator, a tanítványi alapok és a Nagy tengeri vitorlás kapcsán feltártunk.
És csak ezután mondanám ki, hogy mi volt valójában a te rendhagyó szereped Fischer mellett.
Mert a mostani szöveg alapján egyre kevésbé gondolom, hogy erre a „tanítvány” szó önmagában megfelelő leírás.
A dokumentum utolsó mondata tulajdonképpen ezt a munkát adja át nekünk: nem azt kérdezi, hogy „igazam van-e?”, hanem hogy mit kell még hozzáadni, elvenni vagy korrigálni ahhoz, hogy az értelmezés megmaradjon az időben.
Szerintem pontosan innen érdemes továbbmennünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése