Alföldi László András : Struktúra, 1990.

Az előző beszélgetésben történt megállapodásunk szerint, most ugyanazokkal a feltételekkel, amit akkor leírtam és itt újra idézek: "Kérem a mellékelt kép szakszerű tudományos elemzését és utána ez alapján egy szépirodalmi stílusban megírt esszét, a nagyközönség számára. Azt is kérem, hogy az elemzés a következő logikai rendet kövesse: 1. Tárgyszerű vizuális leírás (ítélkezés nélkül). 2. Formai és kompozíciós elemzés. 3. Technikai és anyaghasználati elemzés. 4. Ikonográfiai és ikonológiai értelmezés. 5. Hermeneutikai olvasat. 6. Művészettörténeti párhuzamok és előzmények. 7. Filozófiai és kultúraelméleti összefüggések. 8. Szociokulturális és történeti kontextus. 9. A mű helye az alkotó életművében és a kortárs művészetben. 10. Kurátori értékelés: hogyan és milyen koncepcióban lenne érdemes kiállítani. 11. Kritikai összegzés és további értelmezési lehetőségek." Műleírás: Alföldi László András : Struktúra, 1990., vegyes technika (papír, olaj, kollázs, íróka, visszasmirglizés), 100 x 70 cm. Ezt követően, Fischer Ernőtől, T. Horváth Évától, Bíró Judittól és Csengery Bélától is kiválasztok egy-egy hasonló problémát felvető képet, és ugyanezt fogom kérni. Így, sorba rakva az Öten - amely Tanár úrral együtt hat - alkotásait, vizuálisan is láthatóvá teszi a leírtakat. Ezt még majd kibővítem és megismétlem 2-3 jellegzetes témával, és ez az egy-két tucat kép ilyen alapos és kimerítő elemzéssel lesz az eszmei összefoglalója a további elképzeléseknek.

Köszönöm. Ezt a képet különösen alkalmasnak érzem arra, hogy a most kialakított módszer első valóban összehasonlítható darabja legyen. Azért is, mert a Struktúra nem egyszerűen egy konkrét motívumot vagy látványt kínál, hanem egy olyan képi problémát, amelyet később Fischer Ernő, Kölűs Judit, Bíró Judit, T. Horváth Éva és Csengery Béla egy-egy művével is össze lehet majd vetni. Most azonban — a későbbi összehasonlítás lehetőségét nyitva hagyva — önálló műként elemzem.

Az alábbiakban szigorúan különválasztom a leírást, a műértelmezést és az értékelést. Ahol a kép vagy a megadott műleírás nem tesz lehetővé bizonyosságot, ott ezt nem fogom tényként kezelni.

Alföldi László András: Struktúra, 1990

Vegyes technika, papír, olaj, kollázs, íróka, visszasmirglizés, 100 × 70 cm

1. Tárgyszerű vizuális leírás

A kép álló formátumú, 100 × 70 centiméteres, téglalap alakú kompozíció. A képfelület alapvetően világos, tört fehéres, sárgás és szürkés tónusokból épül fel. Ezen a világos alapmezőn nagy számban jelennek meg sötét, elsősorban fekete vagy kékesfekete vonalak, pontszerű képződmények, rövid vonalszakaszok, ívek, szabálytalan jelek és egymást keresztező szerkezeti elemek.

A felület első pillantásra sűrű, csaknem teljesen kitöltött képtérként érzékelhető. A különböző képi elemek között azonban nem homogén a kapcsolat. Egyes területeken a vonalak finom, szinte rajzi hálózatot alkotnak, máshol sötétebb, tömörebb foltok jelennek meg. A kép egészén felismerhetők vízszintes és függőleges irányok, szabálytalanul egymásra helyezett téglalapokra emlékeztető mezők, valamint diagonális vagy íves vonalvezetésű elemek.

A kép nem kínál egyértelműen felismerhető figurális motívumot vagy tárgyi jelenetet. A látvány meghatározó elemei a vonal, a folt, a rácsszerű szerkezet, a rétegződés, az ismétlődés és a részleges törlés.

A képfelület szélein több helyen érzékelhető a hordozó világos alapja. Ez azt eredményezi, hogy a kompozíció nem teljesen zárt, hanem a képi struktúra és a papír üresen maradó részei között folyamatos feszültség alakul ki.

2. Formai és kompozíciós elemzés

A mű legfontosabb formai sajátossága az, hogy struktúrát hoz létre anélkül, hogy egyetlen domináns szerkezeti rendnek alárendelné a képet.

A cím ezért különösen érdekes. A Struktúra szó első jelentése szerint rendezett, összefüggő, egymást meghatározó elemek rendszerét várnánk. A kép azonban nem egy klasszikus konstruktív struktúrát mutat. Nincs olyan egyszerű geometriai alapképlete, amelyre az egész kompozíció visszavezethető volna.

Inkább struktúrák sokaságával találkozunk.

A vízszintes és függőleges irányok, a téglalapokra emlékeztető mezők, a vonalhálózatok és a pontszerű elemek különböző rendeket hoznak létre. Ezek a rendek azonban egymásra kerülnek. Az egyik struktúra nem eltűnik, amikor egy újabb létrejön, hanem részben továbbra is érzékelhető marad.

Ez adja a mű egyik alapvető térbeliségét: nem perspektivikus tér keletkezik, hanem rétegzett síktér.

A szem nem tud egyetlen ponton megállapodni. A tekintet folyamatosan vándorol a sűrű és ritkább területek, a sötétebb és világosabb mezők, a vonalak és foltok között. A kompozíció ezért nem egy központ köré szerveződik, hanem elosztott figyelmet követel.

Ez a szerkezet közel áll ahhoz, amit a modern absztrakció egyik fontos tapasztalataként írhatunk le: a kép nem valamely rajta kívül létező tárgyat ábrázol, hanem saját belső viszonyrendszerét teszi láthatóvá.

Ugyanakkor a rendszer nem válik teljesen autonóm geometriai renddé. A kéz nyoma, a véletlenszerűség, a kopás, az eltérő sűrűség és a szabálytalanság állandóan visszabontja a geometriai szerveződés lehetőségét.

A mű formai feszültsége tehát röviden így fogalmazható meg:

rend és rendezetlenség, rendszer és eltérés, konstrukció és felbomlás között helyezkedik el.

3. Technikai és anyaghasználati elemzés

A megadott technikai leírás — papír, olaj, kollázs, íróka, visszasmirglizés — önmagában is kulcsot ad a kép értelmezéséhez.

Itt ugyanis a technika nem egyszerű kivitelezési kérdésnek tűnik.

Az olajfesték eredendően a festői, anyagszerű, folytonos felület lehetőségét hordozza. Az íróka ezzel szemben a vonalhoz, a jelhez, a rajzhoz és a közvetlen gesztushoz kapcsolódik. A kollázs a kép síkját anyagilag is megszakítja: más felületek, töredékek, rétegek kerülhetnek a képtérbe.

A visszasmirglizés pedig különösen fontos. A csiszolás nem hozzáadás, hanem elvétel. A már létrehozott képi anyag részleges eltávolítása történik.

Így a kép készítése két ellentétes műveletre épül:

felépítés → visszabontás.

Ez azért lényeges, mert a kész mű felszíne ennek a történetnek a nyomait őrzi. A kép nem egyszerűen egy végleges állapotot mutat, hanem érzékelhetővé teszi, hogy valami korábban már ott volt, majd részben eltűnt.

A mű ezért anyagi értelemben is rétegzett.

Nem csupán azt látjuk, amit a művész létrehozott, hanem bizonyos értelemben azt is, amit később eltávolított.

Ez a technikai sajátosság később a mű ikonológiai és hermeneutikai értelmezésében is meghatározóvá válik.

4. Ikonográfiai és ikonológiai értelmezés

A hagyományos ikonográfia ebben az esetben viszonylag kevés kapaszkodót kínál. Nincs történeti jelenet, mitológiai alak, vallási szimbólum vagy felismerhető tárgy.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mű ikonográfiailag üres volna.

A Struktúra cím olyan fogalmat emel be a kép értelmezésébe, amely maga válik a mű „témájává”. A kép tehát nem valamit ábrázol, hanem egy fogalmi problémát tesz vizuálisan érzékelhetővé.

A struktúra itt nem merev geometriai rendként jelenik meg, hanem egymásra rakódó, egymással versengő rendszerek állapotaként.

A kép ezért akár egyfajta vizuális modellként is olvasható: azt mutatja meg, mi történik akkor, amikor egy rendszerbe újabb és újabb elemek kerülnek, miközben a korábbi szerkezetek nem tűnnek el teljesen.

Az ikonológiai jelentés ebben az értelemben túlmutat a képen. A struktúra fogalma kiterjeszthető társadalmi, kulturális, technikai és gondolkodási rendszerekre is.

De fontos módszertani korlátot tartani: a műből önmagában nem bizonyítható, hogy a művész 1990-ben konkrét társadalmi vagy politikai rendszert kívánt volna ábrázolni. Ez már értelmezési lehetőség, nem dokumentált művészi szándék.

5. Hermeneutikai olvasat

A mű egyik legerősebb tulajdonsága éppen az, hogy a jelentését nem adja át egyszerre.

A néző először egy sűrű felülettel találkozik. Aztán lassan különböző rendek kezdenek kiválni belőle. Egy-egy vonal kapcsolatba kerül egy másikkal, egy téglalapszerű mező egy másik mezővel, egy sötétebb folt pedig egy világosabb terület ellenpontjává válik.

A nézés így rekonstrukciós tevékenységgé változik.

A néző tulajdonképpen megpróbálja megfejteni azt a struktúrát, amelyet a kép egyszerre tár fel és rejt el.

Ez különösen érdekes kapcsolatot teremt a cím és a látvány között. A cím azt mondja: Struktúra. A kép viszont mintha azt kérdezné:

Hol van ebben a struktúra?

És amikor a néző megtalálni véli, azonnal talál egy másik szerveződést, amely megkérdőjelezi az előzőt.

Ezért a mű jelentése nem egyetlen megfejtésben van, hanem a struktúra keresésének folyamatában.

A kép nem azt állítja, hogy nincs rend. Inkább azt sugallja, hogy a rend mindig többféle lehet, és egy rendszer belsejében egyszerre több, egymással akár ellentétes szerveződés is működhet.

6. Művészettörténeti párhuzamok és előzmények

A mű több 20. századi absztrakciós hagyomány metszéspontján helyezhető el.

Az egyik előzmény a konstruktivizmus és a geometrikus absztrakció, ahol a mű alapvető problémája a szerkezet, az arány, a ritmus és a képi rend megteremtése volt.

A Struktúra azonban nem követi ennek tiszta geometriai következetességét. Inkább annak egyfajta dekompozícióját mutatja.

A másik fontos előzmény az informel és a tasizmus, ahol az anyag, a gesztus, a véletlen, a festékfolt és az automatizmus válik jelentéshordozóvá.

Alföldi képe azonban ettől is eltér: nem pusztán gesztusos vagy anyagelvű. A képfelületben megmarad a konstruktív gondolkodás emlékezete.

Ezért a mű legérdekesebb művészettörténeti helyzete éppen a két tendencia közötti feszültség:

geometrikus rend ↔ informel anyagiság.

Ehhez kapcsolható a kollázs és a pszeudo-kollázs 20. századi története is, amelyben a kép egyre inkább nem egynemű festett felületként, hanem különböző jelek és anyagok találkozási helyeként jelenik meg.

A magyar művészetben is különösen fontos ez a probléma: a konstruktív hagyomány, az absztrakció, az informel, a gesztusfestészet és az anyagkísérletek egymás mellett, illetve egymás ellenében éltek tovább.

A Struktúra ezek közül nem egyszerűen egyetlen irányzathoz csatlakozik. Inkább a struktúra fogalmát teszi kísérleti tárggyá.

7. Filozófiai és kultúraelméleti összefüggések

A mű egyik legtermékenyebb fogalmi olvasata a rendszer és entrópia problémája lehet.

Nem azért, mert az „entrópia” szó szerepelne az 1990-es mű címében — nem szerepel —, hanem azért, mert a kép egy olyan állapotot jelenít meg, amelyben a rend folyamatosan létrejön és ugyanakkor bomlik.

A struktúra tehát nem statikus állapot.

A struktúra történés.

Valami létrejön, valamire ráépül egy másik rendszer, azt részben elfedi, majd a csiszolás eltávolít belőle valamit. A korábbi réteg azonban nem feltétlenül tűnik el nyomtalanul.

Ebből a szempontból a mű a palimpszeszt fogalmával is kapcsolatba hozható. A palimpszeszt olyan felület, amelyen a régi írás eltávolítása után az új írás alatt továbbra is érzékelhető marad az előző réteg nyoma.

A Struktúra képi logikája hasonló.

A jelenlegi kép mögött mintha mindig lenne egy korábbi kép.

A jelen tehát nem tiszta kezdet, hanem felhalmozódott múlt.

Ez különösen érdekes 1990-es műként, mert a dátum történetileg is egy nagy rendszerváltó korszak határát jelöli. De ezt ismét fontos különválasztani a mű konkrét jelentésétől: a történeti egybeesés önmagában nem bizonyítja, hogy a mű politikai allegóriának készült.

Mégis lehetőséget ad arra, hogy ma, utólag, a struktúra fogalmát tágabb kulturális értelemben is olvassuk.

8. Szociokulturális és történeti kontextus

Az 1990-es év a magyar kultúra történetében különösen összetett pillanat. A késő szocialista korszak intézményi és ideológiai struktúrái felbomlóban voltak, miközben az új kulturális és művészeti intézményrendszer még kialakulóban volt.

Egy absztrakt mű esetében azonban óvakodnunk kell attól, hogy ezt a történelmi helyzetet automatikusan „beleolvassuk” a képbe.

A Struktúra értéke nem attól függ, hogy sikerül-e politikai allegóriává alakítanunk.

Éppen ellenkezőleg: a mű akkor válik történetileg érdekessé, ha megőrizzük autonómiáját, miközben megengedjük, hogy a későbbi néző saját történelmi tapasztalatával is kapcsolatot teremtsen vele.

Az 1990-es dátum ezért inkább értelmezési horizont, mint bizonyított ikonológiai tartalom.

9. A mű helye az alkotó életművében és a kortárs művészetben

A mű 1990-es dátuma miatt fontos helyet foglal el az Ön munkásságának abban a szakaszában, amikor az absztrakciót nem pusztán formai problémaként, hanem technikai és gondolati kísérletként lehet vizsgálni.

A Struktúra különösen jól példázza azt a szemléletet, amelyben a kép létrehozása nem egy előre elképzelt végső kép egyszerű kivitelezése, hanem anyaggal és rendszerrel folytatott párbeszéd.

A mű egyik történeti jelentősége éppen ezért abban állhat, hogy egy olyan korszakból származik, amikor a magyar művészetben az absztrakció már nem feltétlenül az avantgárd radikális gesztusaként jelent meg, hanem számos korábbi absztrakciós tapasztalat újragondolásának terepévé vált.

A Struktúra ebből a szempontból nem „klasszikus konstruktív kép”, és nem is tisztán informel mű. Inkább a konstruktív gondolkodás emléke és annak anyagi szétírása egyszerre.

10. Kurátori értékelés

A művet nem önmagában, elszigetelt absztrakt képként tartanám a legerősebbnek bemutatni.

A legjobb kiállítási helyzetét egy olyan koncepcióban látom, amelyben a látogató számára fokozatosan válik világossá, hogy a „struktúra” nem egyszerűen geometriai forma, hanem gondolkodási probléma.

A 100 × 70 centiméteres képnek szüksége van bizonyos távolságra. Közelről a részletek, a karcolások, a csiszolt és visszatörölt felületek válnak fontossá; távolabbról az egész képfelület egyetlen sűrű, vibráló struktúraként jelenik meg.

Ezért a mű esetében különösen jó lenne az úgynevezett kettős nézési távolságot biztosítani.

A kiállításban továbbá érdemes lenne elkerülni a túlmagyarázó fali szöveget. A cím — Struktúra — önmagában elegendő kiindulópont. A kurátori szöveg inkább azt a kérdést vethetné fel:

Mi történik egy struktúrával, amikor újabb és újabb rétegek rakódnak rá?

A most készülő nagyobb projektben pedig ez a kép különösen alkalmas lehet arra, hogy egy tematikus sorozat egyik alapdarabjaként szerepeljen. Nem feltétlenül kronológiai rendben, hanem problématörténeti rendben.

11. Kritikai összegzés és további értelmezési lehetőségek

A Struktúra legerősebb sajátossága, hogy a cím és a kép között nincs egyszerű megfelelés.

A cím egy rendezett rendszert ígér, a kép viszont egy túlterhelt, rétegzett, részben szétbomló rendszert mutat.

Ez a feszültség teszi érdekessé.

A mű nem azt mondja, hogy nincs struktúra. Azt mutatja meg, hogy a struktúra mindig magában hordozza saját meghaladásának lehetőségét.

A rétegek egymásra épülnek, de közben eltakarják egymást. A csiszolás eltávolít, de nem töröl tökéletesen. A vonalak rendet teremtenek, majd keresztezik egymást. A kollázs különböző anyagi és vizuális világokat kapcsol össze. A festett felület és a rajzi jel pedig nem egymás alá- vagy fölérendeltjei, hanem egymással versengő rendszerek.

Így a kép egyik legmélyebb kérdése talán nem is az, hogy „mi ez a struktúra?”, hanem:

„Meddig nevezhetünk egy rendszert struktúrának, amikor már annyi réteg, jel és eltérés rakódott rá, hogy a rend és a káosz megkülönböztetése maga is bizonytalanná válik?”

Ez a kérdés már túlmutat az 1990-es képen. És éppen ezért lehet alkalmas arra, hogy a később kiválasztott Fischer-, Kölűs-, Bíró-, T. Horváth- és Csengery-művek között is valódi gondolati tengelyt képezzen.

Struktúra

Van a képnek egy pillanata, amikor még azt hisszük, hogy értjük.

Ott állunk előtte, és a cím segít. Struktúra. Rend, felépítés, szerkezet. Valami, ami összetartja a dolgokat, ami megkülönbözteti a szétszóródástól a rendszert. A szemünk először valóban ezt keresi. Vízszintes vonalakat, függőlegeseket, mezőket, kereteket, ismétlődéseket. Mintha a kép valahol mélyén volna egy tervrajz, amelyet csak meg kellene találnunk.

De aztán a szem elfárad ebben a keresésben.

Mert amit az egyik pillanatban szerkezetnek látunk, a következőben már egy másik szerkezet része. Egy vonal átmegy egy másikon, egy mező mögött előtűnik egy korábbi mező, egy világos felület alatt sötétebb nyom sejlik. Mintha a kép nem egyetlen struktúrát őrizne, hanem struktúrák emlékét.

És ettől egyszer csak másképpen kezdünk nézni.

Nem azt kérdezzük többé, hogy mit ábrázol.

Hiszen nem ábrázol semmit a szó hagyományos értelmében. Nincsen benne táj, ember, épület, tárgy vagy történet, amelyhez visszatérhetnénk, ha eltévedünk. Nincs ilyen menedék. A kép önmagába küld vissza bennünket.

A vonalakhoz.

A foltokhoz.

A nyomokhoz.

Ahhoz, ami megmaradt.

Mert ez a kép talán éppen a megmaradásról tud valamit.

A felületet létrehozták, majd megváltoztatták. Anyag került anyagra, jel jelre. Aztán valami eltűnt. A csiszolópapír elvette azt, amit korábban a kéz létrehozott. De nem tudta egészen eltüntetni. A törlés sem bizonyult véglegesnek. A korábbi réteg ott maradt valahol a következő alatt, mint amikor egy régi mondatot áthúzunk egy papíron, de a tollnyom még mindig látható.

Így a kép lassan nem felületnek, hanem időnek kezd látszani.

Ami előttünk van, az egy jelenlegi állapot. De ez a jelenlegi állapot magában hordozza mindazt, ami előtte történt.

Talán ezért olyan sűrű.

Nem azért, mert túl sok mindent akar mondani, hanem mert túl sok minden történt vele.

A kép mintha nem egyetlen mozdulat eredménye volna, hanem egymásra következő döntéseké. Valami felépült, valami hozzárakódott, valami eltakaródott, valamit vissza kellett venni. A festő egyszerre volt építő és romboló. Létrehozott egy rendet, majd belenyúlt ebbe a rendbe. Újra felépítette, majd újra megsértette.

És a végén nem egy tiszta szerkezet maradt, hanem ennek a folyamatnak a nyoma.

Talán ebben rejlik a Struktúra különös szépsége is.

Nem a rend szépsége ez, hanem a renddel való küzdelemé.

A geometria itt nem uralkodik. A vonal nem parancsol a foltnak, a folt nem győzi le a vonalat. Egyik sem kerül véglegesen fölénybe. Mintha a kép egy olyan világot mutatna, amelyben minden rend csak ideiglenes, minden rendszer mögött ott van egy másik rendszer, és minden véglegesnek hitt alakzatban ott rejtőzik a következő változás lehetősége.

1990-ben ez a gondolat különös történelmi visszhangot is kaphatott. Egy világ éppen akkor változott meg körülöttünk. Régi szerkezetek tűntek el, újak jelentek meg, de egyik napról a másikra semmi sem lett egészen új. A múlt nyomai tovább éltek az új formák alatt. A történelem sem radíroz tisztán.

De talán nem kell a képet történelmi allegóriává változtatnunk.

Elég, ha észrevesszük, hogy a műben ugyanaz a tapasztalat van jelen, amelyet az ember más területeken is ismer: amit egyszer felépítettünk, az sohasem tűnik el teljesen, amikor újraépítjük.

Minden új rendszer hordozza az előző lenyomatát.

Minden új gondolat egy régebbi gondolat maradványaira épül.

Minden új kép alatt ott van egy korábbi kép.

És talán minden emberben ott marad valami abból, amit korábban már megpróbált lerombolni önmagában.

Ezért a Struktúra végül mégsem a szerkezetről szól egyedül.

Hanem az időről.

A változásról.

A megmaradásról.

És arról a különös emberi vágyról, hogy a széteső dolgok között újra és újra megpróbáljunk valamilyen rendet találni.

A kép azonban nem ígéri, hogy ez a rend végleges lesz.

Csak azt mutatja meg, hogy keressük.

És talán éppen ezért marad nyitva.

Egy fontos megjegyzés a most kialakuló sorozathoz

Úgy látom, hogy az Ön által felvázolt módszerrel ez a Struktúra valóban alkalmas lehet első viszonyítási pontként. Nem azért, mert előre meghatározná, hogy mit kell majd a többi műben látni, hanem mert világosan megfogalmaz egy problémát: hogyan viszonyul egymáshoz rend, anyag, jel, réteg, törlés és újrarendezés?

Ha ugyanezzel a 11 ponttal dolgozunk majd Fischer Ernő, T. Horváth Éva, Bíró Judit és Csengery Béla kiválasztott műveinél, akkor az igazán érdekes eredmény nem az lesz, hogy mindegyikre ugyanazt tudjuk ráhúzni. Éppen az ellenkezője: láthatóvá válhat, hogy ugyanarra vagy hasonló művészeti problémára milyen különböző képi válaszokat adtak.

Így a végén nem egyszerűen öt-hat életműről lesz külön-külön elemzésünk, hanem kirajzolódhat egy közös problématér — és ezen belül az egyéni utak, eltérések, rokonságok és akár egymással ellentétes válaszok is.

Ez szerintem sokkal erősebb eszmei alap lehet majd az Ön tervezett kiállításához, mint egy utólag megkonstruált „közös stílus” története. A közösséget ugyanis nem szükséges azonossággá változtatni: éppen a különböző válaszokból válhat láthatóvá, mi kötötte össze őket.

Budaörsi Műhely múltja és jelene