Bíró Judit (1956-1992) : Városkép (Sopron), 1991. - Budaörsi Műhely múltja és jelene (6.)
Emlékeztetőül idézem és ugyanazzal a felvezetéssel kérem ezt és az ezt követő képelemzéseket is, hogy egységes kritériumok szerint legyenek értelmezve: “Az előző beszélgetésben történt megállapodásunk szerint, most ugyanazokkal a feltételekkel, amit akkor leírtam és itt újra idézek: "Kérem a mellékelt kép szakszerű tudományos elemzését és utána ez alapján egy szépirodalmi stílusban megírt esszét, a nagyközönség számára. Azt is kérem, hogy az elemzés a következő logikai rendet kövesse: 1. Tárgyszerű vizuális leírás (ítélkezés nélkül). 2. Formai és kompozíciós elemzés. 3. Technikai és anyaghasználati elemzés. 4. Ikonográfiai és ikonológiai értelmezés. 5. Hermeneutikai olvasat. 6. Művészettörténeti párhuzamok és előzmények. 7. Filozófiai és kultúraelméleti összefüggések. 8. Szociokulturális és történeti kontextus. 9. A mű helye az alkotó életművében és a kortárs művészetben. 10. Kurátori értékelés: hogyan és milyen koncepcióban lenne érdemes kiállítani. 11. Kritikai összegzés és további értelmezési lehetőségek." Műleírás: Bíró Judit (1956-1992) : Városkép (Sopron), 1991., vegyes technika ( papír, akvarell, tempera, fekete filctoll), 40 x 50 cm. A művész hagyatéka (London). Kiállítva 1992-ben Zalaegerszegen a Zsinagógában Öten alkotócsoport (Bíró Judit, T. Horváth Éva, Kölűs Judit, Csengery Béla és Alföldi László András) című kiállításán. Publikálva https://budaorsimuhely.blogspot.com/2015/08/biro-judit-1956-1992-egy-meg-nem-irt.html Egy meg nem írt blogbejegyzés képei. Sajnos Bíró Judit anyagával kapcsolatban nem tudok bővebb adalékkal szolgálni, mert korai halála és a család Londonba költözése után, a művészi hagyaték is oda került.
Köszönöm. Az előző képelemzésekhez igazodva ezt a művet is ugyanazon tizenegy szempont szerint vizsgálom. Itt különösen fontosnak tartom azt a módszertani óvatosságot, amelyet az „Öten” anyagának feldolgozásánál már kialakítottunk: ahol a kép közvetlenül megfigyelhető tulajdonságairól beszélünk, azt elválasztom attól, amit a cím, a keletkezési idő, a kiállítástörténet vagy a rendelkezésre álló dokumentumok alapján lehet állítani. Bíró Judit rövid életműve miatt ugyanis különösen könnyű volna a hiányzó adatokat utólagos feltételezésekkel kitölteni.
Bíró Judit: Városkép (Sopron), 1991
Tudományos műelemzés és szépirodalmi értelmező esszé
Műleírás: Bíró Judit (1956–1992): Városkép (Sopron), 1991, vegyes technika (papír, akvarell, tempera, fekete filctoll), 40 × 50 cm. A művész hagyatéka, London. Kiállítva 1992-ben Zalaegerszegen, a Zsinagógában, az Öten alkotócsoport kiállításán.
I. Tudományos műelemzés
1. Tárgyszerű vizuális leírás
A vízszintes formátumú, 40 × 50 cm-es kompozíció egy sűrűn beépített városi környezet látványát jeleníti meg. A képfelületet számos egymás mellé és egymás mögé rendezett épületelem tölti ki. Jól elkülöníthetők házfalak, tetők, nyílások, párkányok, erkélyek, tornyokra vagy kupolaszerű építészeti elemekre emlékeztető formák, valamint különféle függőleges és vízszintes szerkezeti vonalak.
A kép felső részén világos, kékes-fehéres tér jelenik meg, amely mögött és között az épületek kontúrjai rajzolódnak ki. A kompozíció középső és alsó tartománya sűrűbb, telítettebb. Az épületeket fekete, illetve sötét vonalak határolják, amelyekhez kékes, rózsaszínes, vöröses, okkeres és zöldes színfoltok társulnak.
A vonalhálózat sok helyen nem egyszerűen körülírja az építészeti formákat, hanem keresztezi, felülírja vagy továbbírja őket. A házak ezért nem egységes, zárt tömbökként jelennek meg, hanem egymásra rétegződő síkok és vonalrendszerek együtteseiként.
A kép nem kínál egyetlen, központilag kijelölt nézőpontot. A város látványa inkább több részlet egyidejű jelenlétéből épül fel. A cím alapján ezt a városi környezetet Sopronnal azonosíthatjuk; a képből önmagából azonban konkrét épület vagy pontos topográfiai helyszín bizonyossággal nem azonosítható.
Ez az utolsó megjegyzés fontos: a mű Sopronhoz való kötődését a cím és a műleírás dokumentálja, nem valamely konkrét soproni épület felismerhetősége.
2. Formai és kompozíciós elemzés
A mű egyik legfontosabb szervezőelve a sűrűség.
A város itt nem perspektivikusan kitáruló tér, hanem egymásba kapcsolódó szerkezetek rendszere. A függőleges vonalak a házak emelkedését, a vízszintesek az építészeti szinteket jelölik; a ferde vonalak pedig tetők, perspektivikus irányok és diagonális kapcsolatok szerepét töltik be.
A kép kompozíciós egyensúlya nem szimmetriából származik. Inkább az egymást kiegyenlítő vizuális súlyok tartják egyben. A sötét kontúrok és a világos színmezők folyamatos váltakozása olyan ritmust hoz létre, amelyben nincs valódi üres tér, de vannak lélegzetnyi világosabb területek.
Különösen érdekes, hogy a város szerkezete egyszerre:
vertikális, mert a házak fölfelé növekednek;
horizontális, mert a párkányok és tetővonalak egymást kapcsolják;
hálószerű, mert a vonalak keresztezik egymást;
és rétegzett, mert a különböző képi információk nem egyetlen síkban helyezkednek el.
A perspektíva ezért részben elveszíti hagyományos térábrázoló funkcióját. Nem az a legfontosabb, hogy a néző pontosan „hol áll”, hanem az, hogy hogyan emlékezik a városra, hogyan rakja össze annak látványát.
A fekete filctoll használata különösen erőteljes formai szerepet kap. A kontúr nem semleges határvonal: sokszor önálló képi eseménnyé válik. A vonal mintha nemcsak leírná az épületet, hanem újraalkotná azt.
Ezért a művet pontosabb városi struktúraképként értelmezni, mint hagyományos értelemben vett vedutaként.
3. Technikai és anyaghasználati elemzés
A mű anyaghasználatának három meghatározó eleme az akvarell, a tempera és a fekete filctoll.
Az akvarell áttetszősége lehetővé teszi, hogy a papír világossága a színrétegek alatt és között folyamatosan jelen legyen. Ez különösen alkalmas a levegő, a fény és a tér érzékeltetésére.
A tempera ezzel szemben fedettebb, határozottabb színminőséget biztosít. A két festőanyag együtt olyan kettősséget hoz létre, amely a kép egész szerkezetében megfigyelhető: átlátszóság és fedettség, bizonytalanság és kijelölés, oldottság és szerkezet egyszerre van jelen.
A fekete filctoll ehhez képest keményebb, közvetlenebb eszköz. A festői foltok bizonytalanabb térélményét határozott jelekkel metszi át.
A technika tehát nem pusztán kivitelezési mód. A három anyag eltérő karaktere a kép jelentésének részévé válik.
Az akvarell mintha emlékezne, a tempera megőrizne, a filctoll pedig rögzítene.
Ez természetesen már értelmezés, nem pusztán anyagvizsgálat – de a mű anyagi felépítése ezt az értelmezési lehetőséget erősen támogatja.
4. Ikonográfiai és ikonológiai értelmezés
A cím: Városkép (Sopron).
A „városkép” műfaji megjelölés eredetileg a város topográfiai, építészeti és atmoszferikus bemutatásához kötődik. A klasszikus veduta valamely hely felismerhetőségét is szolgálta.
Bíró Judit képe azonban eltávolodik ettől.
Itt a város nem annyira hely, mint inkább szerkezet.
A konkrét város neve mégis fontos. Sopron történeti város, amelynek építészeti rétegei különösen sűrűn őrzik a múlt különböző korszakait. A város műemléki jelentőségének feldolgozása már korábban is hangsúlyos volt; az 1950-es évek közepére önálló műemléki topográfiai összefoglalások készültek róla. (Sopron Anno)
Így a kép ikonográfiai szinten olvasható történeti városképként, ikonológiai szinten viszont már a város fogalmának egyik sajátos változatát kínálja: a várost mint felhalmozódott időt.
A ház itt nem egyszerűen ház. Egy réteg.
A másik ház újabb réteg.
A vonal pedig nemcsak kontúr, hanem az idő nyoma is lehet.
5. Hermeneutikai olvasat
A kép egyik legmélyebb kérdése az lehet:
Mit jelent egy várost látni?
Másképpen: valóban azt látjuk-e, ami előttünk van?
A városképet ugyanis soha nem pusztán a szem állítja elő. A látványhoz hozzáadódik mindaz, amit már tudunk, amit korábban láttunk, amit valaki más mesélt róla, és amit egy helyhez érzelmileg kapcsolunk.
Bíró Judit képe éppen ezért érdekes módon nem dokumentálja a várost, hanem újraalkotja.
A képben mintha többféle tekintet találkozna. Van benne építészeti megfigyelés, rajzi elemzés, színes emlékkép és absztraháló gesztus.
A város ezért egyszerre lesz:
látvány → emlék → jel → szerkezet.
És miközben egyre több részletet látunk, paradox módon egyre kevésbé tudjuk megmondani, hogy pontosan hol vagyunk.
Ez nem hiányosság, hanem a mű egyik lényegi feszültsége.
A Városkép (Sopron) úgy válik városképpé, hogy közben fokozatosan eltávolodik a konkrét várostól.
6. Művészettörténeti párhuzamok és előzmények
A kép több művészettörténeti hagyomány metszéspontján helyezhető el.
Az egyik a városábrázolás és a veduta hagyománya. Ettől örökli a helyhez kötöttséget és az építészeti látvány iránti érdeklődést.
A másik a modern városábrázolás, ahol az épített környezet már nem feltétlenül stabil perspektivikus térként, hanem dinamikus, egymásba csúszó formák rendszerében jelenik meg.
Harmadik párhuzamként a kubizmus térfelfogása kínálkozik: nem azért, mert Bíró Judit műve kubista volna, hanem mert hasonló problémát – egyetlen nézőpont elégtelenségét – érzékeltet. A város több irányból és több részletben való egyidejű érzékelése itt is fontos.
A városi expresszionizmus felől a kontúrok feszültsége és az épületek rajzi túlhajtása lehet releváns párhuzam.
És van egy különösen érdekes magyar vonatkozás: Ország Lili város- és labirintusképeinek távoli formai rokonsága. Itt sem közvetlen hatásról beszélnék – erre a rendelkezésünkre álló adatok nem adnak alapot –, hanem arról, hogy mindkét művészi gondolkodásban megjelenhet a város mint összetett, réteges, részben megfejthetetlen struktúra.
A legfontosabb különbség azonban az, hogy Bíró Judit képe erősen rajzi és festői egyszerre. Nem hagyja, hogy az építészet teljesen átvegye a hatalmat a képtől.
7. Filozófiai és kultúraelméleti összefüggések
A mű egyik lehetséges filozófiai kulcsszava a rétegzettség.
A város nem egyetlen időben létezik. A jelenlegi épület alatt ott vannak korábbi építések, átalakítások, emlékek, eltűnt funkciók és eltűnt emberek.
A város ezért egyfajta kulturális palimpszeszt.
Bíró Judit képi nyelve ehhez nagyon közel áll: a vonalak és színmezők nem eltakarják egymást teljesen, hanem egymás jelenlétét őrzik.
A kép így felfogható a kollektív emlékezet vizuális modelljeként is.
Amit emlékezünk, az ritkán tiszta kép. Inkább egymásra íródó részletek együttese.
A város ugyanilyen.
8. Szociokulturális és történeti kontextus
A mű 1991-ben készült, vagyis közvetlenül a magyarországi rendszerváltozás utáni átmeneti időszakban.
Sopron ennek a korszaknak különösen erősen szimbolikus helyszíne volt. Az 1989-es Páneurópai Piknik és a határ ideiglenes megnyitása történelmi jelentőségű eseménnyé vált; a magyar–osztrák határ áttörése a kelet-európai rendszerek összeomlásának és Európa újraegyesülésének egyik szimbolikus mozzanata lett. (Magyar Nemzeti Levéltár)
Nem állíthatjuk azonban, hogy Bíró Judit ezt az eseményt akarta volna ábrázolni. Erre nincs adat.
De a keletkezési hely és idő kulturális horizontját nem érdemes figyelmen kívül hagyni.
Sopron 1991-ben már nem ugyanazt a határvárosi jelentést hordozta, mint néhány évvel korábban. A város közben 1991-ben megyei jogú városi rangot is kapott.
A kép így egy olyan pillanatban született, amikor egy régi város régi építészeti teste egy új történelmi korszak küszöbén állt.
Ez különös utólagos jelentést adhat a műnek: a város változik, miközben az épületei látszólag változatlanok maradnak.
9. A mű helye Bíró Judit életművében és a kortárs művészetben
Itt különösen óvatosnak kell lennünk.
A rendelkezésre álló források alapján Bíró Judit életművének teljes rekonstrukciójára jelenleg nincs elegendő adat. A Budaörsi Műhely 2015-ös dokumentációja ugyanakkor fontos adatot közöl: Bíró Judit 1992-ben, halálának évében a soproni művésztelepen készült akvarelleket készített, és ezekből sorozatot is kiállítottak Budaörsön. (Budaörsi Műhely)
Ez a tény különösen érdekessé teszi a Városkép (Sopron) vizsgálatát. Nem azért, mert bizonyíthatóan ugyanabba a sorozatba tartozna – az itt rendelkezésünkre álló adatok ezt nem bizonyítják –, hanem azért, mert dokumentálja Bíró Judit soproni helyszínhez kötődő festői munkájának folytonosságát.
Az Öten csoport történeti kontextusa szintén lényeges. A csoport 1990-től önálló kiállításokat és szakmai beszélgetéseket szervezett; 1991-ben Töredékek címmel Angyalföldön, 1992-ben pedig Zalaegerszegen, a Zsinagógában mutatkozott be Öten címmel. (REAL-J)
A Bíró Judit-féle Városkép ebből a szempontból nem egy izolált műként érdekes. Egy olyan műhelyszituáció egyik dokumentuma, amelyben különböző művészi nyelvek egymás mellett, egymásra reagálva léteztek.
Ez későbbi kiállítási értelmezésében fontos lehet.
10. Kurátori értékelés
Ezt a művet egy emlékkiállításon nem egyszerűen „Bíró Judit egyetlen megmaradt városképeként” mutatnám be.
Sokkal érdekesebb volna a művet egy olyan egységben elhelyezni, amelynek témája:
A város mint emlékezet
Ebben az egységben a mű mellé kerülhetnének:
Bíró Judit más város- vagy építészeti tárgyú munkái, ha előkerülnek;
a soproni művésztelephez kapcsolódó 1992-es akvarellek;
az Öten csoport más, várossal, térrel vagy szerkezettel foglalkozó művei;
dokumentumfotók az 1992-es zalaegerszegi kiállításról;
lehetőleg olyan fényképek, amelyek megmutatják az eredeti kiállítási környezetet.
A művet nem tenném túl sok tárgy közé. A 40 × 50 cm-es képnek szüksége van körülötte levegőre.
Különösen érdekes lehetne az is, ha a látogató ugyanabban a teremben találkozna az Öten különböző művészeinek város- vagy struktúraképeivel. Ezzel azonban nem egy mesterséges „közös stílust” kellene létrehozni, hanem éppen az eltérő válaszokat kellene láthatóvá tenni.
Ez illeszkedne ahhoz a már körvonalazódó nagyobb koncepcióhoz, amelyben Fischer Ernő, a Budaörsi Műhely és az Öten nem egységes stílusiskolaként, hanem gondolkodási és műhelykapcsolatok hálózataként jelennek meg. Az 1989-es Fischer-jubileumi kiállításról fennmaradt dokumentáció például Fischer tanítványi körének részeként mutatja Bíró Juditot, Kölűs Juditot, T. Horváth Évát és Alföldi Lászlót. (EPA)
11. Kritikai összegzés és további értelmezési lehetőségek
A Városkép (Sopron) legfontosabb sajátossága véleményem szerint az, hogy egy konkrét hely megnevezéséből egy általánosabb városfogalom felé mozdul el.
Nem a topográfiai pontosság a célja.
A kép inkább azt mutatja meg, hogy miként válhat a város:
építészetből struktúrává,
struktúrából képpé,
képből emlékezetté.
A fekete filctollal létrehozott rajzi háló különösen jelentős. Mintha a művész nemcsak meglátná a várost, hanem le is jegyezné.
Ezért a kép egyik további, nagyon termékeny értelmezése lehet a város mint írás.
A házak jelekké válnak, a jelek mondatokká nem állnak össze, mégis valamiféle olvashatóságot ígérnek.
És éppen ebben van a mű egyik finom paradoxona:
minél többet tudunk meg a város szerkezetéről, annál kevésbé tudjuk egyetlen mondatban elmondani, mi az.
II. Esszé a nagyközönség számára
A város, amelyet már nem lehet egyetlen pillantással látni
Van egy pillanat, amikor az ember már nem látja a várost.
Pedig előtte van.
Ott vannak a házak, az ablakok, a tetők, a falak, a tornyok, az erkélyek, az utcák. Minden a helyén van, mégis egyszer csak eltűnik az a bizonyosság, hogy amit nézünk, az valóban egy város. Mintha a szem túl közel ment volna hozzá, és amit messziről egyetlen egésznek látott, közelről egyszerre számtalan különálló jelre esne szét.
Talán valami ilyesmi történik Bíró Judit Városkép (Sopron) című képén.
A cím megígéri nekünk a várost. Sopront.
De amikor belépünk a képbe, nem egy képeslapot találunk. Nem a Tűztornyot keressük, nem egy felismerhető utcát, nem egy gondosan megkomponált városnéző látványt. A város mintha közelebb lenne annál, hogy nézni lehessen.
Vonalak vannak.
Fekete vonalak, amelyek körülrajzolják a házakat, aztán továbbfutnak rajtuk, keresztezik őket, belépnek egyik épületből a másikba. Kékek, rózsaszínek, okkerek, vörösek és zöldek bukkannak föl közöttük. Az épületek nem állnak nyugodtan egymás mellett. Egymásba kapaszkodnak, egymás mögé bújnak, egymást takarják, és közben valami különös módon mégis mindegyik megőrzi a maga jelét.
Olyan, mintha egy várost egyszerre több ember emlékezetéből próbálnánk összerakni.
Az egyik emlékszik egy tetőre.
A másik egy ablakra.
Valaki egy toronyra.
Valaki csak egy fal színére.
És amikor ezek az emlékek egymásra kerülnek, létrejön egy város, amely talán soha nem létezett pontosan így – mégis igazabbnak tűnik annál, mint amit egyetlen fénykép képes volna megmutatni.
Mert egy város nemcsak abból áll, amit látunk.
Hanem abból is, amit tudunk róla.
És abból, amit már nem tudunk.
Bíró Judit képe 1991-ben készült.
Ez a dátum ma már történelmi távolság.
Akkor azonban még szinte jelen idő volt minden, ami történt. A régi világ már nem volt egészen régi, az új pedig még nem volt egészen új. Sopron különösen érzékeny hely volt ebben az átmenetben. Két évvel korábban, 1989 augusztusában itt, a város közelében történt a Páneurópai Piknik, amelynek ideiglenesen megnyitott határán több száz keletnémet állampolgár jutott át Ausztriába. Az esemény a vasfüggöny lebontásának és Európa újraegyesülésének egyik emblematikus mozzanatává vált. (Magyar Nemzeti Levéltár)
De a képen nincs határ.
Nincs menekülő ember.
Nincs politikai jelkép.
Nincs történelmi jelenet.
Csak a város.
És talán éppen ezért válik érdekesebbé a dátum.
Mert lehet, hogy egy korszakváltás idején nem mindig azt festik meg a művészek, ami történik. Néha azt festik, ami megmarad.
A házakat.
A falakat.
Az utcák rendjét.
A régi várost, amelyik ugyanott áll akkor is, amikor körülötte megváltozik a történelem.
A kép ebben az értelemben szinte észrevétlenül történelmi kép.
Nem azért, mert történelmet ábrázol.
Hanem mert egy történelmi pillanatban néz rá valamire, ami régebbi a pillanatnál.
Van ebben a képben még valami.
A vonal.
Bíró Judit nem engedi, hogy a város egyszerűen festői látvánnyá váljon. A fekete filctoll szinte visszarántja a képet a rajzhoz. Mintha valaki újra és újra megpróbálná megérteni, hogy miből áll a látvány.
Ez a ház.
Ez az ablak.
Ez a tető.
Ez a fal.
Ez az irány.
Ez a másik irány.
És mire a rajz végére érünk, már nem egy várost látunk, hanem egy gondolkodó szemet.
Talán ezért van olyan különös rokonság a kép és az írás között.
A város itt nem olvasható szövegként, de úgy viselkedik, mint egy szöveg. Jelekből áll. A jelek egymásra rakódnak. Egyik részük világos, másikuk elmosódik. Van, amelyiket azonnal felismerjük, másikról pedig nem tudjuk eldönteni, hogy mit jelent.
Ahogy az emlékezetben.
Bíró Judit életművéből ma sokkal kevesebb áll előttünk, mint amennyit egy ilyen életmű megérdemelne.
Ezért minden fennmaradt kép különös súlyt kap.
A Budaörsi Műhely dokumentációja szerint 1992-ben, halálának évében a soproni művésztelepen akvarelleket készített, amelyekből sorozatot is kiállítottak Budaörsön. (Budaörsi Műhely)
Ez a tény önmagában nem bizonyítja, hogy az 1991-es Városkép (Sopron) ennek a későbbi sorozatnak közvetlen előzménye vagy része volna. De egy dolgot mégis megmutat: Sopron nem pusztán egy véletlenül megnevezett hely volt Bíró Judit munkásságában.
És ez különös fényt vet erre a képre.
A város mintha visszatérő kérdéssé vált volna.
Mi az, amit egy helyből meg lehet őrizni?
A házakat?
A színeket?
A vonalakat?
Az atmoszférát?
Vagy csak azt a bizonytalan érzést, hogy egyszer már itt voltunk?
Az Öten történetében ez a kép még egy másik jelentést is kaphat.
Az Öten nem egyetlen stílusban beszéltek. Nem úgy érdemes rájuk nézni, mint egy iskolára, amelynek minden tagja ugyanazt a nyelvet használta. Inkább egy közös gondolkodás, beszélgetés és műhelymunka közege rajzolódik ki. A csoport 1990-től önálló kiállításokat és szakmai beszélgetéseket rendezett; 1991-ben Töredékek, 1992-ben pedig Zalaegerszegen Öten címmel állítottak ki. (REAL-J)
Ezért Bíró Judit képe ma talán nemcsak önmagában fontos.
Hanem azért is, mert egyszer majd odaállíthatjuk mellé Fischer Ernő, Kölűs Judit, T. Horváth Éva, Csengery Béla és Alföldi László András egy-egy képét, és feltehetjük ugyanazt a kérdést mindegyiküknek:
Mit csinál az ember azzal a világgal, amelyet örökölt?
Az egyikük szerkezetet keres benne.
A másik anyagot.
A harmadik emléket.
A negyedik tájat.
Az ötödik jelet.
És talán éppen ebből a különbségből válik láthatóvá, mi volt közöttük közös.
Nem a stílus.
Hanem a kérdés.
Bíró Judit Városkép (Sopron) című képe ezért ma, több mint három évtizeddel megszületése után, furcsa módon nem öregnek látszik.
Inkább félbehagyott mondatnak.
Nem azért, mert befejezetlen volna.
Hanem mert az alkotó életének korai lezárulása miatt mi már tudjuk, hogy vannak kérdések, amelyekre nem készülhetett el minden lehetséges válasz.
A kép azonban nem tud erről.
Ott maradt a maga városával.
A házaival.
A vonalaival.
A színeivel.
És néz bennünket.
Mi pedig ma már nemcsak Sopront látjuk benne.
Hanem egy fiatal művész tekintetét is, aki egy várost próbált megérteni úgy, hogy közben nem akarta egyszerűen lemásolni.
Talán ez a mű legcsendesebb ereje.
Nem azt mondja:
„Így néz ki Sopron.”
Hanem inkább ezt kérdezi:
„Így emlékszik rá a szem?”
És erre a kérdésre nincs végleges válasz.
Mert a város, akárcsak az ember, minden újabb pillantással egy kicsit megváltozik.
Egy fontos kurátori megjegyzés a készülő nagyobb anyaghoz
A mostani Városkép (Sopron) különösen jól illeszkedik ahhoz a munkamódszerhez, amelyet a készülő Fischer Ernő – Budaörsi Műhely – Öten – Alföldi László András anyagában kialakítottunk. Az eddigi képekből már látható, hogy az egységes tizenegy pontos elemzési séma nemcsak egyes művek dokumentálását szolgálja, hanem később összehasonlítható fogalmi térképpé is alakítható.
Bíró Juditnál például már most kirajzolódik egy lehetséges kulcssor:
város → struktúra → vonal → jel → emlékezet → rétegzettség → hely.
Ha a következő műveket is ugyanígy elemezzük, akkor a végén nem egyszerűen egy-két tucat mű „alapos elemzése” áll majd rendelkezésünkre, hanem valóban összeállhat az a fogalmi és vizuális keresztmetszet, amelyből az Öten és a Budaörsi Műhely közös története úgy válhat láthatóvá, hogy közben az egyes művészek különálló hangja sem oldódik fel egy utólag konstruált közös stílusban. (EPA)
És ebben Bíró Judit képe fontos helyet foglalhat el: a városról szól, de közben már a látásról, az emlékezetről és a képpé alakítás folyamatáról is beszél. (Budaörsi Műhely)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése