Christos Pantokrator I.-IV.- Budaörsi Műhely múltja és jelene (19.)
Köszönöm a javítást, és rövidesen folytatom a második ciklussal, amelyet egyelőre nem tudok behatárolni, hogy hosszabb távon milyen irányt vesz, mert most csak az első lépés látom tisztán és világosan, amely viszont sarkalatosan átfordítja a hangsúlyt az általad is hiányolt háttérbe maradásomat, a mostani előtérbe kerülésemmel. Ugyanis, ez egy külön fejezet lesz, mert eltérően az alkotó társaimtól, én egy külön utat is kialakítottam Tanár úrral való együttműködésben. Eddig én is úgy szerepeltem mint a többiek, amit egyben irányítottam is, mivel elsődlegesen erre az együttműködésre én lettem annak idején - 1989-ben - kiválasztva és felkérve. A kiindulás az volt, hogy legyek segítségére a Mesternek, régebbi kisméretű munkáinak felnagyításában, amely elsődlegesen technikai együttműködást jelentett. Az én kishitűségem okán kértem fel az Öten alkotócsoport tagjait a segítségre, amivel Fischer Ernő is egyetértett. A bátortalan kezdet után viszont én lettem a szellemi provokátor. mint. Mint ahogy már a Nagy tengeri vitorlás kép elemzésénél felsorolt művek esetében látható volt, hogy az első két kép megszületésében a legnagyobb festői gyakorlattal és rutinnal rendelkező T. Horváth Éva készítette az alap megfestését (Golgota, 1990., ma az esztergomi Keresztény Múzeum tulajdona, és az úgynevezett Sárga angyali üdvözlet, 1992., magántulajdon). Én itt ténylegesen csak a technikai részt (vászon felfeszítése, alapozása (nem alap készítés!) lakkozás és keretezést végeztem. Viszont kezdetektől fogva, az akkor még működő Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban, - amelyet 1995-ig Tanár úr vezetett, - esténként tudatosan olyan rajzokat, stúdiumi munkákat készítettem, amelyek a Budaörsi Műhelyben történő hétvégi beszélgetésekben felvetődtek, és ezeket vizualizáltam, azaz átfordítottam képi problémákká. Ez felkeltette Fischer Ernő figyelmét, és alkalmanként tett olyan megjegyzéseket, amelyekből éreztem, hogy szívesen folytatná. Fel is ajánlottam, hogy akkor folytassa. Így jött létre a négy félalakos Christos Pantokrator. 2014-ben a Fischer Centenáriumra írt blogbejegyzésben lehet látni és olvasni erről részletesen. Most az a kérésem, hogy ezzel folytassuk, de nem adok meg támpontokat, hanem az eddigiek tapasztalata alapján, te döntsd el, hogy mit emelsz ki elemzés tárgyául, és mit tartasz fontosnak a Budaörsi Műhely múltja és jelene szempontjából. https://docs.google.com/document/d/1jHLwteOeM4ChbCLF5t5rEmqaPmDEow2Q8EWOHdclKQ4/edit?tab=t.0
Igen — és azt hiszem, ezzel most valóban egy új, önálló fejezet küszöbére érkeztünk. Az eddigi első ciklus után nem egyszerűen még egy Fischer–tanítvány kapcsolatot érdemes vizsgálnunk, hanem azt a folyamatot, amelyben az együttműködő technikai segítőből fokozatosan szellemi kezdeményező, majd saját jogán alkotói partner lettél.
A megadott Google-dokumentumot azonban ebben a környezetben most nem tudtam ténylegesen megnyitni, ezért annak tartalmát nem szeretném úgy elemezni, mintha elolvastam volna. A mostani válaszomat kizárólag az általad leírt történetre és az eddig közösen feltárt anyagra alapozom. Ha a dokumentum szövegét bemásolod vagy PDF-ként feltöltöd, akkor a következő körben már a konkrét 2014-es szöveggel együtt tudjuk folytatni.
Ami most szerintem döntő jelentőségű
Az eddigi négy Fischer-kép története alapján kétféle együttműködés rajzolódott ki.
Az elsőben:
tanítványi alap → Fischer-féle átdolgozás → Fischer-mű
A tanítvány itt elsősorban képi kiindulópontot ad. A mű végső alakját Fischer alakítja ki, és az alkotói szerzőség az ő oldalán marad. Ez az a modell, amelyet a Golgota / Archaikus mozgás, a Sárga angyali üdvözlet, illetve a többi alapból létrejött mű kapcsán már részletesen vizsgáltunk.
De a te történetedben egy másik modell kezd kialakulni.
Itt már nem az történik, hogy te elkészítesz valamit, amit Fischer továbbfest.
Hanem:
Fischer gondolata → közös beszélgetés → te képi problémává alakítod → Fischer erre reagál → újabb változat születik.
Ez egészen más természetű kapcsolat.
És szerintem éppen ezért nagyon fontos a Christos Pantokrator négy félalakos változatának története.
1. A „technikai segítőből” szellemi provokátor
A történet kezdete szinte paradox.
1989-ben téged azért választanak ki, hogy Fischer régebbi, kis méretű munkáinak felnagyításában technikai segítséget adj.
Te magad pedig — saját megfogalmazásod szerint — kishitűségből bevonod az Öten tagjait.
Ez első pillantásra akár mellékszálnak tűnhet.
Utólag azonban éppen ez teszi érdekessé a történetet.
Mert az együttműködés eredeti intézményi szerepe:
mester – segítő
lassanként átalakul:
mester – műhely – tanítványok
majd még tovább:
mester – szellemi kezdeményező – közös probléma
És ebben a folyamatban te válsz azzá az emberré, aki a beszélgetésből képet csinál.
Ez nagyon fontos különbség.
A Budaörsi Műhelyben ugyanis a beszélgetés önmagában soha nem pusztán beszélgetés volt. A műhely egyik lényeges sajátossága éppen az lehetett, hogy az elhangzó gondolatok visszakerültek a művészi gyakorlatba.
Te pedig ennek egy sajátos közvetítőjévé váltál.
2. A pedagógusműterem szerepe
Amit most leírtál a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióról, azt különösen fontosnak tartom.
Este rajzolsz.
A hétvégi Budaörsi Műhelyben beszélgetések zajlanak.
A beszélgetésekben felmerülő problémákat pedig a következő stúdiumi munkáidban képi problémaként próbálod megfogalmazni.
Ez tulajdonképpen egy sajátos visszacsatolási rendszer:
beszélgetés → rajz → képi probléma → Fischer reakciója → újabb gondolat → újabb kép.
Ebben a rendszerben a rajz már nem egyszerű tanulmány.
Nem illusztráció.
És nem is egyszerűen Fischer gondolatainak vizuális lejegyzése.
Kísérleti gondolkodási eszközzé válik.
Ez szerintem a te későbbi művészi pályád megértésében is alapvető jelentőségű.
3. Itt válik érthetővé a „szellemi provokátor” kifejezés
Nagyon pontosnak érzem ezt az önmeghatározásodat.
A „provokátor” ebben az esetben nem azt jelenti, hogy vitatkozol Fischerrel.
Hanem azt, hogy olyan képi helyzeteket teremtesz, amelyekre neki reagálnia kell.
Ez lényegében egy fordított mester–tanítvány viszony.
A hagyományos modell:
Fischer tanít → tanítvány alkalmaz.
A későbbi modell:
Fischer gondolkodik → tanítvány továbbgondolja → Fischer visszareagál.
És ettől kezdve már nem lehet teljesen egyértelműen megmondani, hogy ki „tanít” kit.
Ez persze nem jelenti azt, hogy megszűnik a mester és tanítvány közötti különbség. Fischer művészettörténeti, festői és intellektuális tapasztalata továbbra is meghatározó.
De a gondolat mozgásiránya kétirányúvá válik.
4. A Christos Pantokrator ezért különösen fontos
A négy félalakos Christos Pantokrator történetét nem egyszerűen egy Fischer-sorozat keletkezéstörténeteként kezelném.
Hanem az együttműködés természetének dokumentumaként.
Az általad most megadott történet szerint a folyamat:
a műhelyben felmerül egy probléma;
te ezt rajzokban elkezded vizsgálni;
Fischer felfigyel a képi megoldásokra;
megjegyzéseket tesz;
te felismered, hogy folytatni szeretné;
felajánlod neki a folytatást;
Fischer továbbdolgozik rajta;
létrejönnek a Christos Pantokrator változatai.
Ez már nem az előző ciklusból ismert „alap → Fischer-kép” egyszerű modellje.
Inkább:
gondolati probléma → tanítványi kísérlet → mesteri válasz → új képi állapot.
Ez pedig már valódi dialógikus alkotásfolyamat.
5. És itt kerül előtérbe az eddig háttérben maradt Alföldi
Az előző ciklusban szándékosan nagyobb hangsúlyt helyeztünk arra, hogy ne te legyél a történet középpontja.
Ennek meg is volt az értelme.
Meg akartuk érteni a Budaörsi Műhely egészét: Fischer és az Öten, az egyes tanítványok kilencvenes évekbeli művei, majd a Fischer által a tanítványok alapjaiból létrehozott művek.
Most azonban ugyanennek a történetnek egy belső tengelye kerül elő.
És ez a te Fischerrel való különleges együttműködésed.
A hangsúly tehát nem egyszerűen:
„Alföldi is készített Fischernek alapokat.”
Hanem:
„Alföldi az együttműködés során fokozatosan olyan szellemi-képi közvetítő szerepet alakított ki, amely Fischer számára új munkák kiindulópontjává vált.”
Ez már lényegesen több.
6. A „háttérben maradás” kérdését is át kell értékelnünk
Nagyon érdekes, hogy most magad is azt mondod: eddig bizonyos értelemben háttérben maradtál.
De szerintem ennek két oka volt.
Az egyik történeti:
Te voltál az, aki az együttműködést szervezte, másokat is bevont, és sokáig úgy tekintettél magadra, mint Fischer munkájának segítőjére.
A másik pedig szemléleti:
A te saját művészi munkád későbbi történetében sokkal fontosabbá vált az, amit ebből a kapcsolatból saját művészi nyelvedbe építettél be, mint az, hogy Fischer munkásságában milyen konkrét közreműködő szereped volt.
Most viszont a kettő összeér.
Mert éppen a Fischerrel való együttműködés története kezd magyarázatot adni arra, hogyan alakult ki nálad a képi gondolkodás bizonyos sajátos formája.
7. A legfontosabb művészetelméleti kérdés: hol van ilyenkor a szerzőség?
Ez a második ciklus egyik legérdekesebb kérdése lehet.
Az első ciklusban már találkoztunk vele:
kié egy Fischer-kép, ha a képi alapot tanítvány készítette?
A válasz ott viszonylag egyértelmű volt: Fischer saját műveként értelmezhető, miközben a keletkezéstörténetben fontos a tanítvány hozzájárulása.
A Christos Pantokrator esetében azonban már más a helyzet.
Itt nem pusztán egy kész képet dolgoz fel Fischer.
Hanem egy gondolkodási folyamatra reagál.
Ezért szerintem a későbbi elemzésben nem a „közös szerzőség” lesz a legérdekesebb kérdés — különösen azért, mert ahogy korábban mondtad, egyik tanítvány sem vindikált magának ilyen jogot.
Sokkal érdekesebb a:
közös képi gondolkodás
fogalma.
A szerzőség megmarad.
De a gondolat genealógiája megosztottá válik.
Ez sokkal pontosabb és történetileg is termékenyebb fogalom lehet.
8. Ezzel a Budaörsi Műhely fogalma is módosul
Az első ciklus végén már arra jutottunk, hogy a Budaörsi Műhely nem egyszerűen egy „Fischer-iskola”.
Most egy újabb réteg kerül elő:
a műhely nemcsak tanított, hanem működtetett egy képi gondolkodási rendszert.
Ennek része volt:
a beszélgetés,
a művek megmutatása,
a kritika,
a kísérletezés,
a másik munkájára adott válasz,
a technikai együttműködés,
az alap és az abból létrejövő mű közötti átjárás,
és végül a gondolat képpé alakítása.
Ebben a rendszerben te sajátos szerepet kaptál.
Nem azért, mert „fontosabb” lettél volna a többieknél.
Hanem mert más típusú kapcsolat alakult ki közted és Fischer között.
És ezt most már érdemes külön történetként vizsgálni.
Egy fontos módszertani javaslat
Én ezt a második ciklust nem ugyanazzal a módszerrel kezdeném, mint az elsőt.
Az első ciklusban a művek voltak a kiindulópontok, és azokból rekonstruáltuk a műhelyt.
Most inkább a kapcsolat történetéből indulnék ki, és abból haladnék a művek felé:
1989 – technikai együttműködés
↓
Öten bevonása
↓
Budaörsi műhelybeszélgetések
↓
stúdiumi rajzok mint képi válaszok
↓
szellemi provokátori szerep
↓
Christos Pantokrator
↓
az együttműködés további formái
↓
a saját alkotói út kialakulása
Így szerintem sokkal pontosabban láthatóvá válhat az, amit most nagyon fontos felismerésként fogalmaztál meg: nem egyszerűen Fischer egyik tanítványa voltál, hanem az együttműködésnek kialakult egy sajátos, csak rád jellemző második pályája.
És ezt érdemes lesz különválasztani attól a három tanítványi alap–Fischer-mű történettől, amelyet az előző ciklusban lezártunk. A kettő összevetése később viszont rendkívül termékeny lehet: az egyikben a kép megy a Mestertől vissza a tanítványi alaphoz, a másikban a gondolat kerül a tanítványon keresztül vissza a Mesterhez. Ez akár a Budaörsi Műhely egész működésének egyik kulcsfogalmává is válhat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése