Csengery Béla: Virágos rét, a kilencvenes évekből

Emlékeztetőül idézem és ugyanazzal a felvezetéssel kérem ezt és az ezt követő képelemzéseket is, hogy egységes kritériumok szerint legyenek értelmezve: “Az előző beszélgetésben történt megállapodásunk szerint, most ugyanazokkal a feltételekkel, amit akkor leírtam és itt újra idézek: "Kérem a mellékelt kép szakszerű tudományos elemzését és utána ez alapján egy szépirodalmi stílusban megírt esszét, a nagyközönség számára. Azt is kérem, hogy az elemzés a következő logikai rendet kövesse: 1. Tárgyszerű vizuális leírás (ítélkezés nélkül). 2. Formai és kompozíciós elemzés. 3. Technikai és anyaghasználati elemzés. 4. Ikonográfiai és ikonológiai értelmezés. 5. Hermeneutikai olvasat. 6. Művészettörténeti párhuzamok és előzmények. 7. Filozófiai és kultúraelméleti összefüggések. 8. Szociokulturális és történeti kontextus. 9. A mű helye az alkotó életművében és a kortárs művészetben. 10. Kurátori értékelés: hogyan és milyen koncepcióban lenne érdemes kiállítani. 11. Kritikai összegzés és további értelmezési lehetőségek." Műleírás : Virágos rét, a kilencvenes évekből, vegyes technika (papír, olaj, kis ecsettel és írókával pontozott), 70 x 100 cm. A művész tulajdona. Alföldi László András blogjában : https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2015/03/bovitett-kiadas-iii-csengery-bela.html

Köszönöm. Ennél a képnél különösen fontosnak tartom, hogy ne egyszerűen „szép tájképként” olvassuk, mert a megadott műleírás és az Ön 2015-ös írása alapján éppen az a művészeti probléma érdekes benne, hogy meddig marad absztrakt festői felület, és mikor válik belőle felismerhető táj. A blogbejegyzésben Ön maga is ezt a kérdést kapcsolja össze a „festett alap” és a „Virágos rét” közötti átmenettel. (andraslaszloalfoldi.blogspot.com)

Az alábbi elemzés ezért az előzőekkel megegyező, egységes 11 pontos rendben készült. A konkrét vizuális megállapításokat a most közölt képre, az életrajzi és művészeti kontextust pedig az Ön által megadott adatokra és az idézett, 2015-ös tanulmányra alapozom.

Csengery Béla: Virágos rét

A kilencvenes évekből, vegyes technika, papír, olaj, kis ecsettel és írókával pontozott, 70 × 100 cm, a művész tulajdona

1. Tárgyszerű vizuális leírás

A fekvő formátumú, 70 × 100 cm-es képfelületet világos, meleg tónusú alap tölti ki. A kép uralkodó színei a tört fehérek, halvány rózsaszínek, sárgák, zöldek, lilás-vöröses árnyalatok, valamint kisebb mennyiségben sötét, csaknem fekete és kékeszöld foltok.

A felület nem homogén. Szinte teljes egészét apró pontokból, rövid vonalszerű nyomokból, szemcsés és foltszerű alakzatokból létrehozott festői jelek borítják. Ezek többnyire vízszintes irányultságú, lazán egymás fölé rendeződő sávokat alkotnak, miközben közöttük függőleges, ferde és szabálytalanul kanyargó vonalhálózatok is megjelennek.

A kép nem tartalmaz hagyományosan megrajzolt horizontot, perspektivikus térszerkezetet, előteret, középtért és hátteret. Nincsenek egyértelműen körülhatárolt tárgyak sem. Ugyanakkor a képfelület bizonyos részei — elsősorban a színfoltok és a vízszintesen szerveződő alakzatok miatt — táji látvány asszociációját kelthetik.

A néző figyelme ezért nem egyetlen központi motívumra irányul, hanem folyamatosan végigvándorol a felületen.

2. Formai és kompozíciós elemzés

A kompozíció egyik legfontosabb sajátossága a horizontális szerveződés. A pontozott és foltszerű színrétegek több, egymással lazán párhuzamos sávban rendeződnek. Ez a struktúra bizonyos mértékig megfeleltethető a tájkép hagyományos térszervezésének: a szem természetes módon hajlamos a vízszintes sávokat földként, növényzetként, távoli domborzatként vagy horizontként értelmezni.

Csakhogy a kép nem engedi ezt az olvasatot teljesen megszilárdulni.

A horizont nem vonalként jelenik meg, hanem a festői sűrűség változásaként. A táj tehát nem ábrázolt térként, hanem a felület belső ritmusaként jön létre.

Ez rendkívül fontos különbség.

A kompozíció középpontjában nincs kiemelt motívum. A sűrű és ritkább részek váltakozása inkább egyfajta mezőkompozíciót eredményez. A tekintet nem tud egyetlen ponton megállapodni, mert minden részlet újabb részletekhez vezet.

A kép ezért egyszerre tűnik:

sűrűnek és levegősnek,
strukturáltnak és véletlenszerűnek,
tájszerűnek és absztraktnak,
dekoratívnak és anyagszerűnek.

A pontozás különösen fontos. A pont nem pusztán festékfolt, hanem ritmikai egység. Sok apró pont együtt felületet alkot, a felület pedig bizonyos helyeken ismét színmezővé vagy vonalszerű alakzattá sűrűsödik.

Így a kép tulajdonképpen három léptékben működik:

pont → mező → táj.

Közelről a pontok és anyagnyomok dominálnak; közepes távolságból színes festői mezők jelennek meg; távolabbról pedig kialakulhat a Virágos rét képzete.

Ez a háromlépcsős érzékelés a mű egyik legfontosabb formai teljesítménye.

3. Technikai és anyaghasználati elemzés

A megadott műleírás szerint a mű papíron, olajjal, kis ecsettel és írókával, pontozó eljárással készült.

A technika itt nem pusztán kivitelezési módszer. A pontozás maga válik a kép formaképző elvévé.

Az apró jelek egymás mellé helyezése egy sajátos optikai jelenséget hoz létre. A festék nem egyetlen, összefüggő gesztusként fedi be a felületet, hanem megszámlálhatatlanul sok kicsiny aktus eredményeként. A kép ezért nem egyszerűen „meg van festve”, hanem mintha fel lenne építve.

Ez a technikai sajátosság különösen érdekessé teszi az olajfestészet hagyományához való viszonyát. Az olajfestés klasszikus lehetősége a folyamatos tónusátmenet, a modellálás, a festői összeolvadás. Itt ezzel szemben a festék részben elveszíti folytonosságát: pontokra bomlik.

A pontozás ugyanakkor nem azonos egyszerűen a klasszikus pointillizmussal. A műben nem egy szigorú optikai színkeverési rendszer érvényesül, hanem sokkal szabadabb, anyagszerűbb, gesztikusabb pontozás. A pont itt nem pusztán optikai részecske, hanem festői nyom.

Az íróka használata pedig tovább bonyolítja a képet. A vonal és a pont, a folt és a jel egyszerre van jelen.

Ez a kettősség különösen jól illeszkedik ahhoz a festészeti szemlélethez, amelyről az Ön Csengeryről szóló tanulmánya is ír: Fischer Ernő és tanítványai esetében a vonal nem alárendelt szerepet játszik a festői folthoz képest, hanem önálló formaképző értékkel rendelkezik. (andraslaszloalfoldi.blogspot.com)

4. Ikonográfiai és ikonológiai értelmezés

A cím: Virágos rét.

Ez első pillantásra egyszerű és természetes megnevezésnek tűnik. A képen azonban nincs olyan konkrét virág, amelyet ikonográfiailag azonosítani lehetne.

A „virágos rét” tehát nem egy konkrét növényegyüttes képi ábrázolása.

Inkább kulturális képzet.

A virágos rét az európai vizuális kultúrában a természet egyik ősi és rendkívül erős képe: a természet rendezettségének és rendezetlenségének egyszerre megjelenő formája. A rét nem kert. Nincs benne olyan mértékű emberi geometria, mint egy parkban. De nem is puszta vadon. Az emberi tekintet számára felismerhető, otthonos természeti tér.

A cím tehát egy értelmezési kulcsot ad egy eredetileg absztrakt vagy félabsztrakt felülethez.

Ezt az összefüggést az Ön 2015-ös írása kifejezetten hangsúlyozza: ugyanaz a festett alap különböző jelentéseket hordozhat attól függően, milyen szándékkal és milyen címmel válik művé; a Virágos rét ennek egyik példájaként jelenik meg. (andraslaszloalfoldi.blogspot.com)

A cím tehát nem egyszerűen megnevezi a képet. Átirányítja a néző látását.

5. Hermeneutikai olvasat

A mű legérdekesebb hermeneutikai kérdése talán éppen ez:

Látjuk-e a rétet, vagy a cím miatt kezdünk rétet látni?

Ez nem akadémikus szójáték, hanem a kép értelmezésének lényegi problémája.

Ha a címet nem tudnánk, könnyen tekinthetnénk a művet absztrakt, informel vagy tachista jellegű kompozíciónak. A sok apró festéknyom, a foltok és a szabálytalan vonalak önmagukban nem kényszerítenének bennünket tájábrázolásra.

A cím azonban megváltoztatja a látásunkat.

A néző elkezdi keresni a növényzetet.

A zöldekből fű lesz. A rózsaszínekből és lilákból virágok. A vízszintes sávokból rétegzett növényzet. A sűrűbb részekből virágzó foltok.

Vagyis a kép jelentése nem kizárólag a vásznon — illetve itt a papíron — található meg.

A mű és a néző találkozásában keletkezik.

Ez különösen közel áll ahhoz a hermeneutikai gondolathoz, hogy egy mű jelentése nem egyszer és mindenkorra rögzített tartalom, hanem minden új befogadásban újra létrejövő viszony.

A Virágos rét ráadásul nem dönti el véglegesen, hogy tájkép-e vagy absztrakció. Éppen ebben rejlik az ereje.

A kép nem választ a két lehetőség között.

6. Művészettörténeti párhuzamok és előzmények

A mű több festészettörténeti hagyomány metszéspontjában helyezhető el.

A pointillizmus

A pontokból felépített színstruktúra természetesen Georges Seurat és Paul Signac örökségét is felidézheti. Csakhogy itt nem egy tudományos színelméletből felépített optikai rendszerrel van dolgunk, hanem sokkal szabadabb festői pontozással.

A tachizmus és az informel

A szabálytalan festői jelek, a felület autonómiája és a motívum részleges feloldása a háború utáni európai informel és tachista festészet felé mutat.

Jackson Pollock

Pollockhoz képest azonban itt nem a gesztus ereje dominál. Csengery módszere sokkal türelmesebb, aprólékosabb. A festmény nem egyetlen nagy gesztus dokumentuma, hanem hosszan tartó építkezés.

Az absztrakt expresszionizmus utáni festészet

A kép ugyanakkor már egy olyan korszakban születik, amikor az absztrakció és a figuráció szembeállítása elvesztette kizárólagos jelentőségét. A kérdés már nem feltétlenül az, hogy „ábrázol vagy nem ábrázol”, hanem az, hogy hogyan jön létre az ábrázolhatóság.

És ezen a ponton válik különösen érdekessé Csengery Béla munkája.

Az Ön 2015-ös elemzése is ezt a mozgást rajzolja meg: a kilencvenes évek elején az alkotó egyre távolodik a látványszerű leképzéstől, miközben különféle szerkezeti és absztrakciós eljárásokat próbál ki. (andraslaszloalfoldi.blogspot.com)

7. Filozófiai és kultúraelméleti összefüggések

A kép egyik mélyebb problémája a rend és véletlen viszonya.

A természetben a rét látszólag rendezetlen. A virágok nem geometriai rendszer szerint helyezkednek el. Mégis van benne valamiféle rend: ismétlődés, ritmus, sűrűsödés, ritkulás, színviszony.

Csengery képe pontosan ezt teszi láthatóvá.

A pontozás során minden egyes pont egyedi, de a pontok tömege már rendszert hoz létre.

Egyetlen jel: véletlen.

Sok jel: struktúra.

Még több jel: táj.

Ez már majdnem egy képzőművészeti rendszerelmélet.

A mű arra is rákérdez, hogy vajon a természetet azért látjuk-e rendezettnek, mert valóban az, vagy azért, mert az emberi elme mintázatokat keres benne.

A Virágos rét ebben az értelemben nem egyszerűen a természet képe.

A természet felismerésének képe.

8. Szociokulturális és történeti kontextus

A mű a kilencvenes években születik, egy olyan időszakban, amikor a magyar művészetben radikálisan átalakulnak a művészeti intézményrendszer, a nyilvánosság és az esztétikai orientáció feltételei.

Ebben a közegben különösen érdekes egy olyan mű, amely nem akar látványosan reagálni a politikai-társadalmi változásokra.

A Virágos rét nem deklaratív mű.

Nem akar jelszó lenni.

Nem akar történelmi dokumentumként viselkedni.

Éppen ezért érdemes nem a közvetlen társadalmi mondanivaló hiányaként értelmezni. A természethez való visszafordulás, a tájhoz és a festői élményhez való ragaszkodás önmagában is kulturális állásfoglalás lehet.

Különösen egy olyan festészeti közegben, ahol az absztrakció, a konceptualizmus, a neoavantgárd örökség és az újabb, erősebben elméleti művészeti nyelvek egyre fontosabbá váltak.

A Virágos rét ezzel szemben azt mondja:

a festészet még mindig képes lehet látványt teremteni anélkül, hogy visszatérne a hagyományos naturalizmushoz.

9. A mű helye Csengery Béla életművében és a kortárs művészetben

Az Ön által megadott háttéranyag alapján ez a mű különösen fontos helyre kerül Csengery kilencvenes évekbeli munkásságában.

A blog elemzése szerint a kilencvenes években Csengery munkásságában egyszerre van jelen:

az absztrakció felé haladás,
a táj és a város,
a szakrális tematika,
a kollázs és pszeudokollázs,
a festett alapok önálló értéke,
valamint a látvány és absztrakció közötti átmenet.

(andraslaszloalfoldi.blogspot.com)

A Virágos rét éppen ezért nem egyszerűen egy tájkép a kilencvenes évekből.

Átjáró.

Egyik oldalán ott van a festői absztrakció, a másikon a felismerhető természeti látvány.

A mű kortárs aktualitása pedig éppen ebben rejlik. A mai néző számára már nem szükséges eldönteni, hogy a kép „figurális” vagy „absztrakt”. Sokkal érdekesebb kérdés:

milyen mértékben kell egy képet meghatároznia ahhoz, hogy jelentése legyen?

10. Kurátori értékelés

Ezt a művet én nem hagyományos tájképek közé helyezném.

Ott ugyanis túlságosan könnyen elveszne az a gondolati feszültség, amely a művet érdekessé teszi.

Sokkal izgalmasabb lenne egy olyan kiállítási egységben szerepeltetni, amelynek témája például:

A látvány és az absztrakció között

vagy:

A kimondott és a kimondatlan határán

Ez utóbbi különösen közel áll az Ön saját 2015-ös megfogalmazásához, amelyben éppen ezt a határhelyzetet tartja fontosnak. (andraslaszloalfoldi.blogspot.com)

A mű mellé érdemes lenne elhelyezni egy olyan absztrakt vagy „festett alap” jellegű Csengery-képet, amelyből még nem következik a tájélmény. Így a látogató maga tapasztalhatná meg, hogyan változik ugyanaz a festői nyelv akkor, amikor egy cím értelmezési irányt ad neki.

Ha a készülő nagyobb, Fischer Ernőre és a Budaörsi Műhelyre épülő kiállításban szerepel, akkor még egy fontos lehetőség nyílik meg: a mű nem pusztán Csengery egyéni útját, hanem a Fischer-féle műhelyben kialakult anyag-, vonal-, folt- és struktúraszemlélet egyik személyes továbbgondolását is reprezentálhatja.

11. Kritikai összegzés és további értelmezési lehetőségek

A Virágos rét legnagyobb értéke számomra nem az, hogy meggyőzően „ábrázolja-e” a rétet.

Hanem az, hogy nem teljesen ábrázolja.

A kép éppen annyit mond ki, hogy a néző elinduljon egy felismerés felé, de nem annyit, hogy a felismerés lezárja a képet.

Ezért a művet nem tartanám pusztán dekoratív, pointillista jellegű tájképnek.

A pontozott felület mögött ugyanis egy mélyebb festészeti kérdés húzódik meg:

hogyan lesz a jelből kép, a képből táj, a tájból pedig emlékezet?

És fordítva:

hogyan oldható vissza a táj puszta festői jelekre?

A mű ebből a szempontból egyfajta átmeneti állapotot őriz.

Nem teljesen absztrakt.

Nem teljesen figurális.

Nem teljesen spontán.

Nem teljesen konstruktív.

És éppen ezért izgalmas.

A kép röviden: egyetlen tézisben

Ha ezt a művet egyetlen mondattal kellene elhelyeznem a készülő életmű-feldolgozásban, így fogalmaznék:

A Virágos rét nem egy rét leképezése, hanem annak festészeti megteremtése: a pontok, foltok és vonalak önálló életéből lassan, szinte észrevétlenül születik meg az a természeti képzet, amelyet a cím végül néven nevez.

És ez azért is különösen fontos az Ön által most felépített sorozat szempontjából, mert az Ön 2015-ös szövegének egyik legerősebb megállapítása itt szinte kézzelfoghatóvá válik: a festett alap és a kész mű között nem mindig húzható éles határ. Ön ott azt is felveti, hogy ugyanaz a felület lehet egy új kép kezdete, félkész alkotás vagy önmagában befejezett absztrakt mű; a Virágos rét pedig ennek egy másik lehetőségét mutatja: a festői alap egy cím és néhány hangsúly segítségével táji jelentést kap. (andraslaszloalfoldi.blogspot.com)

Esszé a nagyközönség számára

Amikor a festékből rét lesz

Van valami különös abban, amikor egy festő nem megfesti a tájat, hanem hagyja, hogy a táj lassan megszülessen a festékben.

Csengery Béla Virágos rétje ilyen kép.

Első pillantásra mintha nem is tájat látnánk. A szem beleütközik a felület sűrűségébe: apró pontok, rövid vonalak, színes foltok egymásba kapaszkodó sokasága tölti ki a képet. Nincs egyetlen fa, amelyre azt mondhatnánk: ez a fa. Nincs virág, amelyről bizonyosan tudnánk: ez az a virág. Nincs horizont, amely két világot választana el egymástól.

És mégis: néhány pillanat múlva rétet kezdünk látni.

Talán a zöldek miatt. Talán a rózsaszínek és sárgák miatt. Talán azért, mert a színek hosszú, egymás fölött lebegő sávokban rendeződnek. De lehet, hogy leginkább azért, mert ott áll a kép mellett a cím: Virágos rét.

Ettől kezdve pedig valami megváltozik.

A pontok virágokká válnak.

A színes foltok növényzetté.

A sávok távoli mezőkké.

A festékből lassan táj lesz.

Csakhogy ez a táj soha nem válik egészen bizonyossá. Ha közelebb lépünk a képhez, eltűnik. Megint csak pontokat látunk, apró festéknyomokat, vonalakat, egymásra rakódó színeket. A rét csak akkor tér vissza, amikor egy kissé hátrébb lépünk.

Mintha a kép azt mondaná: a világ nem mindig ott van, ahol keresed. Néha elég messzire kell lépned tőle, hogy felismerd.

És aztán újra közelebb kell menned, hogy lásd, miből készült.

Ez a kettős mozgás adja a kép egyik legszebb titkát.

Közelről anyag.

Távolról látvány.

Közelről festék.

Távolról rét.

A kettő között pedig ott áll a néző.

A kilencvenes években Csengery Béla festészetében különösen fontossá vált ez a határvidék. Az egyik oldalon ott volt a látvány, a táj, a város, a természet; a másikon az absztrakció, a festett felület, a szín és a folt önálló élete. Az Ön korabeli elemzése is éppen ezt az utat követi: a festett alapok, az absztrakt kompozíciók és a tájképek egymás mellett mutatják meg, hogyan lehet ugyanabból a festői világból különböző jelentésekhez eljutni. (andraslaszloalfoldi.blogspot.com)

A Virágos rét különös helyet foglal el ezen az úton.

Mert itt a festő nem egyszerűen választ a két lehetőség között.

Nem azt mondja: most absztrakt leszek.

És nem azt: most tájképet festek.

Inkább megmutatja azt a pillanatot, amikor a kettő még nem vált szét.

A természet ugyanis maga sem olyan rendezett, mint ahogyan a régi tájképek megszoktattak bennünket. Egy rét tele van véletlennel. A virágok nem vonalzóval kijelölt helyeken nőnek. A fűszálak nem tudják, hogy nekik függőlegesen kellene állniuk. A színek egymásba folynak, eltűnnek, visszatérnek. Egyik évben más a rét, mint a másikban.

És mégis felismerjük.

Talán éppen azért, mert a természet rendezetlenségében is van valamiféle rend.

Csengery Béla képe ugyanezt a paradoxont teremti meg. Az apró pontok önmagukban jelentéktelenek. De amikor ezrével kerülnek egymás mellé, létrejön belőlük egy világ.

Egyetlen pont nem rét.

Sok pont már lehet az.

Ebben van valami mélyen emberi. Talán így működik az emlékezet is. Egyetlen emléktöredék önmagában kevés. Egy szín, egy illat, egy mozdulat, egy arc. De ha ezek egymás mellé kerülnek, egyszer csak megjelenik előttünk egy egész régi világ.

A kép ezért akár az emlékezés metaforájaként is olvasható.

Nem azért, mert a festő ezt feltétlenül így gondolta. Hanem mert a kép megengedi ezt az olvasatot.

És ez fontos különbség.

A jó kép nem feltétlenül azt mondja el, amit a festő előre elhatározott. A jó kép idővel több lesz annál, mint amit létrehozója eredetileg tudott róla.

A Virágos rét pedig éppen ilyen nyitott képnek tűnik.

A cím segít bennünket, de nem zár be.

Azt mondja: nézd ezt a felületet úgy, mintha rét volna.

De nem mondja meg, mit kell rajta látnunk.

Ezért a virágok tulajdonképpen a nézőben nyílnak ki.

És talán itt válik igazán érdekessé a kép.

Mert egy idő után már nem is az a kérdés, hogy valóban rétet látunk-e.

Hanem az, hogy miért van szükségünk arra, hogy rétet lássunk benne.

Talán mert szeretünk neveket adni annak, amit nem értünk.

Talán mert a formátlanban is formát keresünk.

Talán mert a szemünk nem tud sokáig puszta jelek között élni: történetet, tájat, tárgyat, világot akar teremteni belőlük.

A festő pedig nem áll ellen ennek.

Segít neki.

A címmel.

A színekkel.

A pontok ritmusával.

A vízszintes mozgással.

De csak annyira, hogy a kép még megőrizze titkát.

Ezért a Virágos rét nem egyszerűen egy kilencvenes évekbeli tájkép.

Inkább egy pillanat, amelyben a festészet visszakérdez önmagára:

vajon mitől lesz a festékből kép?

És talán még ennél is tovább megy:

mitől lesz a képből világ?

A válasz pedig itt nem szavakban van.

Ott van minden apró pontban.

Minden egymás mellé tett színben.

Minden vonalban, amely se nem teljesen véletlen, se nem teljesen megtervezett.

Ott van a sűrűségben és a ritkulásban, a közelségben és a távolságban.

És amikor egy pillanatra hátralépünk a képtől, egyszer csak előttünk van a rét.

Nem azért, mert a festő pontosan megfestette.

Hanem azért, mert megtanította a szemünket arra, hogy a festékben rétet lásson.

Ez pedig talán a festészet egyik legősibb és legszebb képessége: nem lemásolja a világot, hanem egy pillanatra elhiteti velünk, hogy a világ itt, a festett felület mélyén keletkezik újra.

Az Ön 2015-ös Csengery Béla-tanulmánya

Egy kurátori megjegyzés a készülő munkához

Ezt a képet az Ön most formálódó, Fischer Ernő – Öten – Budaörsi Műhely köré szerveződő anyagában különösen fontosnak tartanám megtartani, mert nagyon jól példázza azt a módszert, amelyet Ön most a több tucat mű egymás mellé rendezésével szeretne láthatóvá tenni. Nem pusztán azt lehetne megmutatni, hogy ki mit festett, hanem azt is, hogy ugyanazon műhely szellemi-technikai közegéből milyen különböző festői gondolkodás alakult ki.

A Virágos rét ebből a szempontból jó „határkép”: egyszerre beszél a fischer-i vonal–folt–anyag gondolkodás továbbéléséről, Csengery saját festői útjáról és arról az általánosabb kérdésről, amely az Ön mostani kiállítási koncepciójának is egyik kulcsa lehet: hogyan lesz ugyanabból a festészeti nyelvből más és más személyes világ. Az Ön korábbi tanulmánya ugyanezt a sokféleséget hangsúlyozza a műhely tagjainak munkáival kapcsolatban. (andraslaszloalfoldi.blogspot.com)

Ezért ezt a képet a későbbi, Fischer Ernő, Kölűs Judit, Bíró Judit és T. Horváth Éva műveivel való összevetésben nem egyszerűen tematikus párhuzamként, hanem egy közös festői gondolkodás különböző kimeneteinek egyik példájaként lenne érdemes felhasználni.

Budaörsi Műhely múltja és jelene