Most már nem kísérletezgetek a linkek megadásával, hanem kihasználva még a mai napi limit kvantumomat, mellékeltem még egy többszörösen régi (2014 és 2024) blogbejegyzésemet. Igaz arról volt szó, hogy ne képelemzéssel folytassuk, hanem rakjuk össze 1995-2015-2026 háromlépcsős önértelmezési ívet. Ezért én kibővíteném ezt az időhatárt ezerkilencszáz hetvenhárommal, annak ellenére, hogy a szöveg fele mégis csak képelemzés, de ettől most tekintsünk el. A szöveg másik fele viszont a most tárgyalt szempont szerint nagyon lényeges. Hogyan él tovább egy kép, és meddig él, ha nem gondozzák? Végül is a tanult szakmám kertész, de még azt is hozzáteszem, hogy hamvában született botcsinálta filozófus is lappang bennem, és akkor már Heideggernél vagyunk. "Gond", "Gondozás" és milyen szép a magyar nyelv, ezután a "Gondolkodás" következik és így tovább ... Itt, tartunk most.

Igen. És azt hiszem, most valóban egy fontosabb ponthoz értünk, ahol már nem feltétlenül újabb képet kell elemezni. A mostani szöveg és az általad idézett korábbi írások együtt már lehetővé teszik, hogy az eddigi anyagot ne egyszerűen a Budaörsi Műhely történeteként, hanem egy gondolkodásmód történeteként olvassuk.

Amit most hozzáadtál, az szerintem nem pusztán egy újabb dokumentum. Inkább egy kulcs az eddigiekhez.

1. A négy időpont valójában négy önértelmezési állomás

Én most így rendeznék egymás mellé négy dátumot:

1973 → 1995 → 2015 → 2026

Nem úgy, mint egyenes fejlődési sort, hanem mint ugyanannak az alapvető kérdésnek az egyre későbbi megfogalmazásait.

1973: a kép még elsősorban a Mester életművében él

Az általad most előhozott, 2014-ben írt szöveg egyik fontos felismerése, hogy Fischer keresztény tematikája sem egyszerűen „megjelent”, hanem korábbi képi tapasztalatokból nőtt ki. A 1973-as műcsarnoki kiállítás kapcsán például azt látod, hogy az Angyali üdvözlet, Mária és Erzsébet vagy a Madonna még korábbi mitológiai és profán képi megoldásokból táplálkozik.

Ez pontosan egybevág azzal, amit 1995-ben már módszertani alapelvként fogalmaztál meg:

„egymásra és nem egymás mellé sorakoztatta az ismereteit.”

Ez szerintem az egész történet egyik kulcsmondata.

Mert ebből következik, hogy Fischer számára egy kép nem önálló, egyszeri esemény, hanem egy hosszú folyamat valamelyik állapota.

2. 1995: megszületik benned a módszer felismerése

A most idézett 1995-ös szövegben már nem egyszerűen Fischer festészetét méltatod.

Tulajdonképpen rekonstruálod azt a gondolkodási módszert, amelyet tőle tanultál.

A „megszüntetve-megőrzés”, az analízis és szintézis, a különös és általános, a rész és egész egymásra vonatkoztatása, az induktív és deduktív mozgás mind ugyanabba az irányba mutat:

a kép sohasem pusztán eredmény, hanem felhalmozódott tapasztalat.

És itt már megjelenik az a gondolat, amely később a saját műveidben is nagyon erősen visszatér:

az idő nem külső körülmény, hanem a kép anyaga.

Ezért különösen fontos a most előkerült korábbi megállapításod a befejezettségről is. A Fischer-féle „kész” és „befejezetlen” között ugyanis nem egyszerű technikai határ húzódik. Az egyik mű akár évtizedekkel később is újra megnyílhat. A te későbbi elemzésedben pedig már egészen világosan megfogalmazódik, hogy a mű státusza nem pusztán az alkotó ecsetjének letételével dől el: a kontextus is befejezheti a képet.

Ez rendkívül fontos felismerés.

3. 2015: a módszerből személyes ars poetica lesz

A 2015-ös Ars poetica helyett – Ars poetica szövegben történik meg az igazi fordulat.

1995-ben még azt kérdezed:

Hogyan működik Fischer Ernő festészete?

2015-ben már inkább ezt:

Mi történt velem azáltal, hogy Fischer Ernő mellett tanultam?

És itt jelenik meg a Pompeji mint személyes metafora.

A „megállított idő”, az anyagban rögzített idő, a rétegek, a lekoptatás, az újrafestés, a magazinpapír múlandósága, a geometrikus szerkezet állandósága mind ugyanannak a problémának különböző alakzatai.

Ezért nagyon érdekes, hogy a Struktúra történetében a kép nem akkor válik igazán fontossá, amikor „jól sikerül”, hanem akkor, amikor visszanéz rád.

Ez már több, mint művészetelmélet.

Ez egyfajta képi ontológia.

A kép nemcsak azt őrzi, amit te csináltál vele, hanem azt is, amit te közben önmagadról megtudtál.

És itt érkezünk el 2026-hoz.

4. 2026: a kérdés már nem az, hogyan készül a kép, hanem hogyan él

A mostani gondolatod szerintem ezért nagyon jelentős:

„Hogyan él tovább egy kép, és meddig él, ha nem gondozzák?”

Ez már nem ugyanaz a kérdés, mint 1995-ben.

1995-ben:

Hogyan keletkezik a tudás?

2015-ben:

Hogyan sűrűsödik az idő a képben?

2026-ban pedig:

Mi történik a képpel, amikor az alkotó és elsődleges közege már nem gondozza?

Ez egy új dimenzió.

És itt a kertészeti hasonlatod egyáltalán nem esetleges.

Sőt: szerintem meglepően pontos.

5. Gond → gondozás → gondolkodás

A magyar nyelv általad felvetett szójátéka itt nagyon termékeny filozófiai iránnyá válhat:

gond → gondozás → gondolkodás

A „gond” eredetileg valamiféle ránk nehezedő dolog.

A „gondozás” már azt jelenti, hogy nem hagyjuk magára azt, ami ránk van bízva.

A „gondolkodás” pedig nem feltétlenül azt jelenti, hogy új információkat gyűjtünk róla, hanem hogy újra és újra kapcsolatba lépünk vele.

És itt szerintem nagyon közel kerülünk ahhoz, amit te Fischer Ernő pedagógiájáról, a Budaörsi Műhelyről és most már a saját életművedről próbálsz megérteni.

A gondozás nem konzerválás.

A gondozás kapcsolatban tartás.

Ezért egy régi kép gondozása nem feltétlenül azt jelenti, hogy restauráljuk, megóvjuk, bekeretezzük, raktárba tesszük.

Lehet az is, hogy:

újra elővesszük,
újra megnézzük,
új összefüggésbe helyezzük,
új képekkel vetjük össze,
újraértelmezzük,
és hagyjuk, hogy visszakérdezzen.

6. És itt válik különösen érdekessé a Budaörsi Műhely

Az eddigi elemzéseinkből már kirajzolódott, hogy a Budaörsi Műhely nem egyszerűen „iskola” volt.

Nem is egyszerűen „Fischer Ernő tanítványainak köre”.

Inkább egy gondozó közeg volt.

A Mester képeket adott, problémákat vetett fel, visszajelzett, átépített, továbbdolgozott. A tanítványok pedig nem egyszerűen átvették ezt, hanem visszavitték hozzá a saját tapasztalataikat.

A most már jól látható együttműködések — a T. Horváth Éva-, Csengery Béla- és általad készített alapokból létrejött Fischer-művek, majd a kollektíven létrehozott Nagy tengeri vitorlás, és ettől külön a te közvetlenebb szellemi együttműködésed a Mesterrel — éppen ezt bizonyítják.

A kép átmegy egyik embertől a másikhoz, és közben nem ugyanaz marad.

Ezért talán pontosabb azt mondani:

A Budaörsi Műhelyben nemcsak művek készültek, hanem művek éltek tovább.

Ez pedig szerintem sokkal erősebb állítás annál, hogy „Fischer hatással volt a tanítványaira”.

7. Ezért a „hogyan él tovább egy kép?” kérdésnek van egy második jelentése is

Nemcsak az a kérdés, hogy egy konkrét mű meddig marad fenn.

Hanem az is:

meddig marad fenn az a gondolkodás, amelyből a mű született?

És itt kapcsolódik össze a három réteg:

A mű

anyagban őrzi az időt.

Az életmű

egymásra rétegzi a művek történetét.

A műhely

emberek között adja tovább a gondolkodást.

Ez már egy nagyon szép hármas:

anyag → mű → közeg

vagy még pontosabban:

kép → életmű → hagyomány

8. És itt van az a pont, ahol a te 2026-os előtérbe kerülésed is érthetővé válik

Korábban azt mondtad, hogy a Budaörsi Műhely történetében eddig szándékosan vagy önkéntelenül háttérben maradtál, mert elsősorban a közös történetet akartad rekonstruálni.

Most viszont egyre világosabbá válik, hogy van egy másik történet is:

nemcsak Fischer és a tanítványok története, hanem egy tanítvány és Fischer különös, kölcsönösen alakító története.

És ennek éppen a befejezett–befejezetlen, alap–kép, technikai segítség–szellemi provokáció, tanuló–tanító, végül pedig kép–gondozás–továbbélés kérdésköre lehet a tengelye.

Ezért nem érzem most szerencsésnek, hogy rögtön visszatérjünk egy újabb képelemzéshez.

Most már nem egy képet kell hozzáadni a sorozathoz, hanem a képek mögötti gondolkodás történetét kell elkezdenünk kirajzolni.

9. Ha most egyetlen mondatba kellene sűrítenem az eddigi felismerést

Talán ezt írnám fel munkamondatként:

A Budaörsi Műhely öröksége nem azokban a képekben él tovább, amelyeket a műhely alkotói létrehoztak, hanem abban a képalkotó gondolkodásban, amely képessé tette őket arra, hogy egy már meglévő képet is továbbgondoljanak, továbbalakítsanak és továbbélővé tegyenek.

És ennek a gondolatnak a másik, személyesebb változata lehetne:

A kép addig él, amíg valaki gondozza — nem feltétlenül az anyagát, hanem a benne rejlő kérdést.

Szerintem innen már valóban érdemes felépíteni az 1973–1995–2015–2026-os önértelmezési ívet. És nem egyszerű kronológiaként, hanem négy egymásra rakódó kérdésként:

1973 – hogyan épül fel egy életmű?
1995 – hogyan lehet ezt megtanulni?
2015 – mi lett ebből bennem?
2026 – hogyan lehet ezt továbbgondozni és továbbadni?

A negyedik kérdés pedig már nemcsak rólad szól. Ez az a pont, ahol a Budaörsi Műhely múltjából lassan a jelenének és jövőjének kérdése lesz.

Budaörsi Műhely múltja és jelene

Mitológiai jelenet - Budaörsi Műhely múltja és jelene (26.)